Pókember: Hazatérés - Kritika

A Bosszúállók: Végtelen háború bemutatója kapcsán napi rendszerességgel megjelenő kritikák formájában nagyító alá vesszük a Marvel Moziverzum eddig bemutatott 18 filmjét. Az idáig szemrevételezett filmek:

Marvel Moziverzum - 1. fázis:

• A Vasember, A hihetetlen Hulk, Vasember 2., Thor, Amerika Kapitány: Az első bosszúálló, Bosszúállók

Marvel Moziverzum - 2. fázis:

• Vasember 3., Thor: Sötét világ, Amerika Kapitány: A tél katonája, A galaxis őrzői, Bosszúállók: Ultron kora, A Hangya

Marvel Moziverzum - 3. fázis:

• Amerika Kapitány: Polgárháború, Doctor Strange, A galaxis őrzői vol. 2.

Kevin Feige, a Marvel Studios feje a Pókembert tartja a képregényház koronaékszerének. A Pókember: Hazatérést látva pedig el is hiszem neki, hogy ez nem csak reklámduma. Ennek a filmnek minden pillanatán tükröződik a figura határtalan szeretete és tisztelete. De messzebb megyek: ez a film úgy általában a képregények előtt is főt hajt, mi több, a nézők előtt is, akik a nyári meleg és a valóság szürke rémei elől azért menekülnek be a hűs vetítőtermekbe, hogy elvarázsolódjanak két órára. A Pókember: Hazatérés a nagybetűs Képregénymozi, mi több, maga a Mozi.

Ugyanakkor különleges helyet szántak neki: ékkő ide vagy oda, Pókember leginkább Brooklyn utcáin a leghatékonyabb. Itt kell neki bizonyítania, mielőtt belépést nyerhetne a Bosszúállók soraiba. És ha már a bizonyításnál tartunk: Peter Parkernek, a 15 éves srácnak az iskolapadban és az iskolafolyosókon is helyt kell állnia, nem szabad elhanyagolnia a tanulmányait sem, és meg kell találnia helyét az iskolai közösségben is. És higgyétek el, egy 15 éves fiú életében önmagában ez elég nagy felelősség, melynek legyűréséhez igenis nagy erő kell. Ehhez pedig még csak Pókembernek sem kell lenni: a legtöbb tinédzser hasonló problémákkal szembesül.

Jon Watts rendező (a kitűnő Rendőrautó direktora) egy olyan produkciót akart, amely még akkor is működik, ha kivesszük belőle az összes szuperhősködést, és ugyan a Bosszúállók realitása lépten-nyomon rányomja bélyegét a filmre, mint ahogy Peter Parker Pókemberként való kiteljesedése is szépen fel van építve, a film legalább ennyire nagy hangsúlyt helyez Peterre, az átlagos srác fejlődéstörténetére, aki próbál nem csalódást okozni a szüleinek (jelen esetben May néninek), akit némely osztálytársa durván frocliz, aki lélekben félig-meddig csak egy gyerek, akit a legózás legalább annyira felvillanyoz, mint annak a szép sudár lánynak a pillantása, akivel egy tudományos szakkörbe járnak. Tom Holland pedig fantasztikus ennek a fiúnak a szerepében: ha kell, esetlen és bátortalan, máskor pedig kecses és szemtelen, és egyik aspektusa sincs túljátszva.

És szerencsére ugyanez mondható el a negatív oldalról is. Adrian Toomes (Michael Keaton) nem az a klasszikus gonosztevő, aki csak szélsőségekben képes mozogni, és megnyilvánulni (Keaton pedig csak mérsékelten hozza a szociopata figurát, és még így is fantasztikus), ő csak egy piti gazember, aki a mindennapi megélhetésért küzd - a törvény árnyékos oldalán, és ott is csak azért, mert oda kényszerült. A film elején megtudjuk, hogy Toomes és brigádja a Bosszúállókban látott 2012-es New York-i csata romjainak eltakarításából él, pontosabban élne, ha Tony Stark cége, a Damage Control el nem lehetetlenítené őket. Ezek után dönt úgy Toomes, hogy a takarítás után megszerzett idegen eredetű anyagokból inkább fegyvereket épít, melyeket aztán a fekete piacon tud értékesíteni: nem ezrével, százasával, csupán más utcai gazfickóknak, akik az így megszerzett cuccokkal ATM-eket rámolnak ki a szokottnál valamivel hatékonyabb módon.

Egy ilyen pitiáner bűnözővel nem a Bosszúállók foglalkoznak: alapvetően a rendőrségnek kellene, de bejön a képbe Pókember, akit a Polgárháború németországi eseményei óta fűt a bizonyítási vágy, hogy megmutassa, örököstagságot érdemel a Bosszúállók soraiba: biciklitolvajok elkapása és eltévedt nénikék útbaigazítását követően úgy véli, Toomes, illetve a fémszárnyainak köszönhetően Keselyűnek elkeresztelt gazember elkapása már elég lesz ahhoz, hogy többé már ne rugdalózósként tekintsenek rá.

Ez pedig segít kihangsúlyozni a film legnagyobb erősségét (megannyi jól eltalált tényezőn túl), miszerint ez a Parker tényleg még csak egy gyerek, nem pedig egy idő előtti felnőtté válásra kényszerített, kvázi "koravén" ifjú: neki még Toomes is túl nagy falat, nem kéne beleavatkoznia a felnőttek dolgába... de mikor végre elfogadná ezt, egy ügyes fordulatot követően rájön, hogy már nem tud nem beavatkozni.

Fantasztikusan felépített, jól elhelyezett karakterek, laza és élénk párbeszédek, kitűnő - egyszerre újszerű és megnyugtatóan friss - hozzáállás, jól belakott világ jellemzi a Hazatérést, ami még a képregényfilmek szokásos lajstromán is könnyedén végigsuhan. A dráma slágvortos, de nem primitív, a humor kitűnő: megidézi a 80-as, 90-es évek tinifilmjeinek báját és naiv pikantériáját, ugyanakkor elképesztően friss is egyben - az iskolai zaklatók már nem izompacsirták, hanem pénzes dumagépek, Peter pedig ügyetlenül felvett, gyakorlatilag értelmetlen, mégis lenyűgöző vlogokban éli ki magát, ahogy teszi azt napjaink YouTube-generációja. Az akciójelenetek - a némileg követhetetlen végső leszámolást leszámítva - nem elrugaszkodottak, ötletesek és könnyedek, de leginkább játékosak, mint ahogy a film is az: magától értetődő bájjal, frissességgel és örömmel játszik el a képregénytörténelem egyik legközkedveltebb figurájával, hogy végül Pókember eddigi legjobb filmes jelenését, meg úgy általában minden idők egyik legjobb képregényfilmjét tegye le az asztalra.

---

A kritika első változata 2017. július 4-én jelent meg.

Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.