Constellation S01E01-03 - Kritika
Ez aztán a kvantumánia!
Az utóbbi években a fősodorbeli szuperhősös filmek és sorozatok gyakorlatilag elhasználták a multiverzum alapjáraton izgalmas koncepcióját. A DC csak próbálkozott vele a Flash: A Villámban, de inkább kevesebb, mint több sikerrel, a Pókember: A Pókverzumon át ütős darab lett ebből a szempontból, a Marvel Moziverzum kísérletei pedig eleinte izgalmasak voltak, lásd a Doctor Strange 2-t, a Mi lenne, ha…?-t és a Lokit, de mintha a Multiverzum Saga úgy általában leragadt volna egy bizonyos ponton. Persze egy szuperhősös sztorinak nem feladata ennek az elméletnek a mélyére ásni, és ezt a Minden, mindenhol, mindenkor sem tette meg, ez is inkább a fantasztikus oldalát domborította ki a maximális szórakoztatás végett. Éppen ezért üthet nagyot az Apple TV+ frissen debütált sorozata, a Constellation, amelyben megvan a potenciál arra, hogy valami eredetit közöljön a multiverzumról, hacsak nem kerül ebben is túlsúlyba a tudománnyal szemben a fantasztikum és a hatásvadászat.
A Constellation első két része alapján tulajdonképpen a Gravitáció párdarabja is lehetne, mert meglehetősen "földhözragadt" az alapkonfliktusa. Mármint nem abban az értelemben földhözragadt, hogy a Földön játszódik, hiszen a cselekmény a Nemzetközi Űrállomáson (ISS) indul, ahol Jo (Noomi Rapace) és társai tevékenykednek. Paul (William Catlett) egy fontos kísérletet hajt végre a Földről instruáló mentora, az Apollo 18-at és a Holdat megjárt veterán asztronauta és tudós, Henry (Jonathan Banks) irányításával. Jo éppen a kislányával, Alice-szel (Rosie Coleman) beszélget többek között arról, hogy hősünk mikor tér már vissza hozzá, amikor hirtelen valami az ISS-nek csapódik. Tűz üt ki, majd rövidesen kiderül, hogy a kutatók nem maradhatnak az űrállomáson, mert kritikus sérülést szenvedtek a létfenntartó mechanizmusok. Ezért vissza kell térni a Földre. Az első két rész arról szól, hogy a hátrahagyott Jo hogyan próbál meg furcsábbnál furcsább látomások közepette életben maradni és maga is elindulni otthona felé. Az nem titok, hogy sikerrel jár, de nem csak ő érzékeli, hogy valami nincs rendben, valami végérvényesen megváltozott a bolygón.
A Peter Harness (Ki vagy, Doki?, Világok harca) által fejlesztett Constellation mindenekelőtt remekül ötvözi a műfajokat, kiválóan egyensúlyoz a különböző zsánerek között. Ez a műfajkeverés pedig nem hatásvadász fogás, hanem logikusan következik az alapkoncepcióból, hiszen azt már az Apple TV+ ajánlói és szinopszisa is egyértelművé tették, hogy nem átlagos sci-fivel, nem egy egyszerű Gravitáció-utánzattal állunk szemben. A Constellation természetesen eszünkbe juttathatja a Csillagok közöttet is, főleg, hogy van benne egy Nolan sci-fijét idéző érzelmes jelenet, amelyben ezúttal anya üzen a lányának. Ám Harness műve sokkal több még ennél is. Tudományos-fantasztikus pszichológiai thriller, amelyben az alkotó eljátszik a néző valóságérzékelésével is.
Mint említettük, Jónak vannak látomásai, de ez már csak azért sem spoiler, mert az első évad első három része nem teszi egyértelművé, hogy egyáltalán azokról van-e szó. Bedobja a tudományos fogalmat, a hypoxiát, ami magyarán oxigénhiányos állapotot jelent. Ennek egyik rövid távú következménye lehet az emlékezet-kiesés, ájulás, akár hallucináció is. Magas hegyvidékeken is felléphet, de az űrben aztán pláne, hangsúlyozzák a sorozatban. Ez a bizonytalansági faktor nemcsak Jót, hanem a nézőt is végig feszültségben tartja, a tudományos magyarázat mintegy "kisördögként" folyamatosan elbizonytalanít, ellenpontozza a pszichothrillert. Így még az is kérdéses lehet, hogy a Constellation egyáltalán a multiverzummal foglalkozik-e, bár sajnos erre bizonyos jelenetek túlságosan is egyértelműen utalnak.
A széria multiverzum koncepciója azért tűnik egyelőre újszerűnek és izgalmasnak a fősodor divatos, populáris értelmezésével szemben, mert az alkotók törekedtek a tudományos megalapozásra. Persze mint írtuk, az első három rész még inkább csak felvezetés, ízelítőt nyújt ebből az egészből, néhol talán homályosnak is találhatják a nézők. De van egy meglehetősen didaktikus jelenet, amelyben Henry tart egy gyorstalpalót Alice-nek a fizika paradigmaváltásáról, az egyesek szerint a sci-fi határát súroló kvantumelméletről, amivel A Hangya-filmek is kacérkodtak. Nyilvánvalóan a Constellation is ennek a közérthető és inkább szórakoztató vonását erősíti fel, vagyis hogy egy részecske (vagy nagyban: test) egy időben akár több helyen is jelen lehet. De az tuti, hogy ha ennek csak egy kicsit is a mélyére ásnak, illetve mélyebbre ásnak a sorozat készítői annál, mint ahová a Marvel-filmek eddig jutottak, akkor ebből egy komplex és agyerőszakoló sci-fi kerekedhet ki.
A Constellation tehát kellőképp érdekes rejtélyt kínál, mindezt pedig alapvetően jó ritmusban bontja ki, így a cselekmény feszült és izgalmas. Külön ki kell emelni a vágástechnikát, mert figyelemreméltó ebből a szempontból. Persze az alkotók nem találták fel a spanyolviaszt, hiszen a párhuzamos vágás vagy az éles, szinte ugrásszerű gyorsvágás 120 éves formanyelvi fogások, itt a dicséret inkább annak szól, hogy ezeket milyen ötletesen állították a tudományos-fantasztikus alapkoncepció szolgálatába. Vékony jégre tévedtek vele a széria készítői, hiszen könnyen rossz értelemben összezavarhatnák a nézőt például azzal, ha egy karakterről hirtelen átvált a cselekmény ugyanannak a figurának egy másik képére: másik helyen, más tevékenysége közben látjuk őt. Ám eddig ez inkább a szó jó értelmében késztet minket fejvakarásra, és csak remélni merjük, hogy a Constellation nem esik abba a hibába, mint a Lost az utolsó egy-két évadában már túlbonyolított és maníros párhuzamos vágásaival.
Sajnos megvan a potenciál ebben a sci-fiben is arra, hogy nyakatekertté váljon, és ez bizony a flash forwardok hibája. Az előreutalások (vagy legalábbis jelenleg annak tűnnek) nemcsak feleslegesen komplikálják túl a cselekményvezetést, hanem mintegy spoilereznek is. A Constellation első része rögtön egy ilyennel indul, in medias res egy menekülési szituációba dobja a nézőket, és mi nagyon nem örültünk, hogy ez a szekvencia a későbbi epizódokban is visszatért. Ez sajnos éppen a misztikum ellenében dolgozik. Igaz, kétségtelenül sok kérdést felvetnek a flash forwardok is, de – látszólag legalábbis – sok mindent egyértelműsítenek a fő témával kapcsolatban.
Szerencsésebb lett volna ezt a történetet lineáris módon elmesélni annak ellenére, hogy a kvantumfizika és a multiverzum elméletének nyilvánvalóan nem a linearitás az ismérve, éppen ellenkezőleg. De sokkal ütősebb lenne a Constellation, ha mi nézők a főhősnővel szinkronban eszmélnénk rá, hogy valami itt nagyon nincs rendben. Az in medias res felütés után amúgy sem ül le a cselekmény, nyugodtan lehetett volna kezdeni az ISS-katasztrófával a sztorit flash forward nélkül, ez is rögtön berántott volna.
Nem rosszak a karakterek sem, bár egyelőre a sztori és a mögötte megbúvó rejtély az igazán érdekfeszítőek. Noomi Rapace tőle megszokott módon erős alakítást nyújt, Jóval pedig könnyű azonosulni, hiszen családja van, szerettei hazavárják, markáns az érzelmi motivációja, és a sorozat a lélektani realizmussal visz igazán közel a hősnőhöz. Most még azért nem merjük kijelenteni, hogy többdimenziós, komplex figura, de férjével és lányával, illetve kollégáival folytatott kapcsolata idővel árnyalhatják.
Az első három rész alapján azonban az igazán izgalmas karakter Jonathan Banks Henryje. Bankset a nézők a Breaking Bad – Totál szívásból és spinoffjából, a Better Call Saulból ismerhetik, már ezekben is briliánsan játszott egy morális szürkezónában mozgó, jámbor gonosztevőt. A színész tudósfigurája hasonló, és ezúttal Banks fontosabb szerepet kapott, sőt talán a hátralevő epizódokban még másodfőhőssé is érik. Henry eleinte nagy mocsoknak tűnik, mert a baleset közepette is az a bizonyos szerkezet érdekli elsősorban, amelyen Paullal együtt dolgozott, és a férfi megszállottan megtesz mindent azért, hogy ezt a számára fontos készüléket kimentse az ISS-ről.
Gondolhatnánk, egy embertelen, érzéketlen gonosztevő lesz belőle, aki szerint a siker érdekében bárki feláldozható. De később a sorozat árnyalja a karaktert, sőt a harmadik részben elkezd tragikus antihőssé érni, akinek embertelenségével ha egyet nem is lehet érteni, de felfogható, miért vált ilyenné: ő maga is feláldozta életét, illetve annak egy részét (több évtizedét), hogy eljusson egy formabontó tudományos kísérletig, ami több okból kifolyólag is veszélyben van. A kérdés így az ő szálán nemcsak az, hogy ki tudja-e harcolni az elismerést, hanem az is, hogy felül tud-e emelkedni saját fanatizmusán. vagy végleg felemészti a "sötét oldal".
A Constellation tehát roppant izgalmas sci-fi sorozat, ígéretesen indult, érdemes követni. Remélhetőleg tartja is a színvonalat, így felnőhet az Apple TV+ olyan igényes tudományos-fantasztikus szériáihoz, mint a For All Mankind vagy A Siló.
A Constellation első évadának első három része 2024. február 21-től megtekinthető az Apple TV+-on, a további epizódok heti bontásban érkeznek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő mozi-, stream- és sorozat-kalendáriumunkban.
Pozitívum
- Feszült és izgalmas az elejétől kezdve
- Érdekes téma és karakterek
- Komoly potenciál a központi rejtélyben
Negatívum
- Az előreutalások inkább lerontják a misztikumot
- Megvan a veszélye, hogy a Lost és társai hibájába esik hosszú távon
Végszó
Az Apple TV+ új sci-fije egy roppant izgalmas sorozat már most, állíthatjuk ezt az első három része alapján. Remekül ötvözi a különféle műfajokat, egy pillanatra sem ül le, és nemcsak visz előre, hanem elgondolkodtató, megdolgoztatja az agytekervényeinket. Egyelőre a morálisan negatív kiemelt karakter, Jonathan Banks veterán tudósa az igazán érdekes figura, a főhősnő még a szárnyait bontogatja, de mindenkiben van potenciál. Az előreutalások zavaróak, illetve lehetnek zavaróak a nézők számára, ezt a sztorit érdemesebb lett volna a kvantumelmélet és a multiverzum-koncepció ellenére lineárisan elmesélni, hogy Noomi Rapace űrhajósával együtt kezdjünk el ismerkedni a rejtéllyel, ne legyen többlettudásunk. Ettől persze még a Constellation hosszú távon az Apple TV+, sőt 2024 egyik legjobb sci-fijévé érhet.
