Flash: A Villám - Kritika
Nem kell úgy rohanni!
A DC-ben is megnyílt a multiverzum. Barry Allen (Ezra Miller) rájött arra, hogy ha elég gyorsan fut, akkor visszaforgathatja az idő kerekét, és talán még az anyját is megmentheti, akinek meggyilkolásáért az apját börtönözték be. Igen ám, de Bruce Wayne (Ben Affleck) tanácsa ellenére nem törődik a pillangóeffektussal, és egy olyan világban találja magát, ahol a szülei ugyan boldogan élnek együtt, viszont nincsenek metahumánok - egyet kivéve, de ez a Bruce Wayne (Michael Keaton) nem az, akit Barry mindig is ismert. Ráadásul épp akkor toppan be Zod tábornok (Michael Shannon) is, hogy leigázza a planétát, és Kal-El sehol sincs, hogy megállítsa.
Ha ismerős a fenti sztori, akkor valószínűleg hallottál a Villám-paradoxon című képregényről vagy annak animált változatáról, de a Flash: A Villám igazából csak inspirálódik a Geoff Johns által kitalált kockásból, egészen pontosan annak alapdilemmáját veszi át, hogy aztán önálló úton induljon tovább. Még a multiverzumot és az idősíkok megváltoztatását is egészen sajátos módon, mit ne mondjunk, igen nagy ambícióval alkotja meg, ezzel pedig vertikálisan és horizontálisan is kitágíthatná a DC lehetőségeit.
Mikor a stúdió azóta lecserélt fejesei ebbe az irányba indultak el, akkor egyrészt a Marvel által megpedzett nyomvonalat kívánták követni (mondjanak ezek a fejesek bármit), másrészt alaposan rátenyereltek volna az újraindítás gombra. Ez utóbbi ugyan megtörtént, de remélhetőleg nem a Flash lesz az a film, amely új fókuszpontot teremt az azóta James Gunn és Peter Safran kezébe került DC univerzum számára.
Ez a film ugyanis túlságosan idétlen és gyermeteg ahhoz, hogy új irányvonalat teremtsen. Most mondhatnánk azt, hogy az infantilizmus és a humor Gunn esetében is alapvető eszköz, de ennyi éretlen pöcspoént még egyetlen szuperhősfilmben sem hallottunk. A Flash kétségkívül szórakoztató, helyenként tényleg kacagtató, de meglehetősen egysíkú humorával egyértelműen a pubertás határán állókat célozza meg, akik jókat derülhetnek azon, hogy a címszereplő arra panaszkodik, hogy a ruha szorít ágyéktájékon, egy felfüggesztett cella meg tisztára úgy néz ki, mint egy heregolyó. Minden öt percre jut valami hasonló.
Ami még szemet szúrhat, az a trükkök minősége. A film egyik jelenetében Barry megment egy rakat csecsemőt, és utoljára talán az Amerikai mesterlövészben láthattunk kevésbé meggyőzően realizált kisbabákat - abban, meg a Hullajóban. Ugyan a harsány összecsapásokban rengeteg a játékosság, a rendező elképzelési néha feltűnően meghaladják a vizuális effektusokon dolgozók képességeit vagy eszközeit. Talán nem meglepő, hogy a végső nagy leszámolás makulátlan sík terepen van lezavarva, így nem kell vacakolni a domborzati tényezőkkel. De nem az akciójeleneteknél vagy a már említett kisdedeknél lóg ki leginkább a lóláb, hanem egyes karakterek és szituációk életre hívásánál, melyek esetében Muschiettiék még a lassítással is élnek, hogy alaposan a retinánkba égjenek a félkész effektusok.
De majd a dráma segít átvészelni minket a debil poénokon és a trükkök hányavetiségén, nem? Hát... nem annyira. A film kiinduló drámája hamar partvonalra kerül, és a játékidő nagyja azzal telik, hogy Barry párhuzamosan csodálkozik rá a megváltozott világra és próbál kezdeni valamit az abban talált alternatívájával. A címszerepben Ezra Miller nem okoz csalódást: ugyanazt a mamlaszt játssza, mint az eddigi jelenései során, csak ezúttal kap maga mellé egy még nagyobb mamlaszt, akit szintén ő maga testesít meg, csak a köbön. Idővel szerencsére ez a dinamika kicsit finomul, a tapasztaltabb Allen kénytelen kicsit magába nézni és felnőni a feladathoz, amiből azér tnem lesz ámulatbaejtően mély karakterdráma: még mindig úgy van tálalva, mint egy gyorséttermi menü, de legalább már van némi súlya.
Hogy a megváltozott világban miért Michael Keaton játssza Batmant, arra a film tényleg merész magyarázatot ad - olyat, amitől egy tudományra érzékeny nézőnek tuti leolvadna az agya, de igazából mindegy is, mivel Keaton fürdőzik a szerepben, mosolya, mondatai nem csak a nézőkben, de szemlátomást benne is nosztalgiát ébresztenek; a Flash legjobb jelenetei hozzá kötődnek, legyen szó akcióról, prezentációról vagy csak arról a tényről, hogy naná, hogy Danny Elfman jól ismert taktusai követik a mozdulatait. Abból pedig az előzetesek se csinálnak titkot, hogy ebben a világban nincs Superman, van helyette Supergirl, akit a kvázi nóném Sasha Calle formál meg, és ugyan a karaktere egyáltalán nincs megírva - olyannyira, hogy egyetlen pillanat alatt képes teljesen mást tenni, mint az előzőben -, de a színésznő meggyőző, így őt szívesen látnánk a jövőben.
De nem valószínű, hogy fogjuk. Ugyan a Flash: A Villám tényleg szélesre tárja a kaput a DC számára, de valószínűleg Gunnék nem ezen a bejáraton fognak besétálni a saját univerzumukba, és jól is van ez így: ez a helyenként félkésznek tűnő, bárgyú módon szórakoztató és a gyeplőt a lovak közé hajító film remek pontot tehetne a DCEU állatorvosi lónak is beillő 10 évére. Csak hát jön még egy Aquaman 2. is, ugye.
A Flash: A Villám (The Flash, 16 éven aluliaknak nem ajánlott) 2023. június 15-től megtekinthető a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.
Pozitívum
- Michael Keaton Batmanje
- Jó alapsztori, merész ötletek
- Esetenként pörgős, játékos akció
Negatívum
- Infantilis humor, túl sok pöcspoén!
- Idétlen főhős szorozva kettővel
- Helyenként bántóan rossz trükkök
Végszó
A Flash: A Villám nem katasztrofálisan rossz film, de nem is az a megváltó darab, mint aminek előzetesen kikiáltották. Andy Muschietti rendező és írógárdája egy 12 éves fiúkra hangszerelt, debil humorral és helyenként ijesztően rossz trükkökkel felvértezett kalandfilmmel búcsúztatja a DCEU-t. Legalábbis reméljük, hogy az új univerzum ezt a filmet figyelmen kívül hagyja majd.
