ARMS - Kritika

A Nintendo Switch sikere egyelőre töretlen. A japán cég ugyanis stratégiát váltott és a Wii U-val ellentétben az új konzolra ömlenek az exkluzív játékok. A parádés debütálás a Breath of the Wildnak köszönhető, a következő eladási hullámot minden idők legjobb parti gokart játéka, a Mario Kart 8 Deluxe hozta el, amit most - még a Splatoon 2 előtt - az Arms próbál tovább vinni. Az az Arms, amit az első prezentációk után az újságírók és a fórumozók nagyrésze egy karlegyintéssel intézett el, csakúgy, mint anno a Splatoont. Azóta azonban elhalt a nevetés, a Splatoon elképesztő siker lett, a recept működött annak ellenére is, hogy a játék minden szempontból szakított a multiplayer FPS-ek tradícióival és a kőkemény csatákat egyszerűnek tűnő festékpatronos vízi pisztolyozással váltotta fel. A látszólag könnyed szórakozás azonban elképesztő mélységeket takart, aminek eredményeként közel 5 millió (!) példány talált gazdára a Splatoonból. Ezt a receptet próbálta lemásolni az Arms is, ami fenekestül forgatja fel a bunyós játékok műfaját!

Az Arms eredetileg a Joy-Con kontrollerek erődemonstrációjának szánt mozgásérzékelős verekedős játéknak tűnt, és tény, hogy a két Joy-Cont szorongatva „valódi” ütéseket mérve az ellenre is tökéletesen működik a játék. Ám meglepő módon pro kontrollerrel és kézikonzolként, a karokat felcsatolva is önfeledt küzdelmeket ígér a játék, olyannyira, hogy jómagam a mozgásérzékelős irányítást elhagyva töltöttem több mint 30 órát a virtuális arénákban. Mindkét vezérlési módnak megvannak a maga előnyei és hátrányai. Kezünket használva a karmozdulatainkkal kilőtt kesztyűket külön-külön, precízen irányíthatjuk, míg a klasszikus vezérléssel gyorsabban reagálhatjuk le az ellenfél mozdulatait. Lényeg a lényeg, mindenki nyugodtan választhat bármely irányítási metódus közül, egyikben sem fog csalódni.

Az Arms nagyszerűsége tehát az egyszerűségében rejlik. A karakterrel oldalazunk, elugrunk, védekezünk, megragadjuk, földhöz vágjuk, valamint a kesztyűk speckóit kihasználva ütjük az ellent. Így a több száz kombó megtanulása helyett igazából csak jó reflexekre és ügyességre van szükségünk ahhoz, hogy élvezzük a játékot. Egyszerű, mint a facsipesz mondhatnánk, de a 10 játszható karakterhez (DLC formájában folyamatosan érkeznek majd az új karakterek) betárazható karok száma, illetve a változatos, sokszor menet közben formálódó küzdőterek számtalan stratégiai lehetőséget kínálnak. A karaktereknek mindegyike tud valami olyan trükköt, amit ellenfeleik nem. Van amelyik védekezéskor elteleportál, van aki a levegőben képes a dupla ugrásra, és vannak brutális erővel megáldott harcosok is, akik bár lassúak, öklük átüt szinte mindenen. Ezekhez a képességekhez adódnak hozzá az egymástól teljesen eltérő tulajdonsággal bíró karok, melyek így megszámlálhatatlan kombinációs lehetőséggel vértezik fel a játékosokat. Az egyik kesztyű fagyaszt, a másik lesokkol, de van olyan is, amivel ívesen üthetünk, így a tereptárgyakat megkerülve oszthatjuk ki a pofont.

Az ilyen és ehhez hasonló speckókat előidéző karokból karakterenként körülbelül 30 féle bontható ki, így a multik során szinte alig találkozunk két egyforma harcossal. Azért mondom, hogy a multik során, mert az Arms ebben a legerősebb. A lobbiba lépve véletlenszerűen sorsol be különféle játékmódokba a program, így az 1v1, 2v2, főellenféllel vívott kooperatív harc, illetve 3-4 fős arénák váltják egymást, amiket megbontanak a minijátékként is felfogható ötletes játékmódok. A Hoop névre keresztelt kosárlabda, melyben az ellent kell áthajítani a gyűrűn, a V-Ball, ami lényegében egy röplabdajáték, amiben egy időzített bombát kell a hálón át az ellenfél térfelére juttatni, valamint a céllövöldeként felfogható Skillshot játékmód egytől egyig jól sikerült. Az Arms összes parti-minijátéka amellett, hogy megtöri a klasszikus harcok sorozatát igazi taktikus küzdelmet ígér, így nem teher, hanem felüdülés amikor a gép ezek egyikébe sorsol be minket. Mindezek mellett részt vehetünk az "1-on 100" játékmódban is, melyben a hullámokban életünkre törő ellenfelek leküzdése a cél, küzdhetünk sima és ranglistás meccseken, és összeállíthatjuk a saját szánk íze szerint a szabályrendszereket. Ezekben a menetek számától kezdve a játékmódokon keresztül mindent ki- és bekapcsolhatunk, és a barátainkat vagy akár a teljes játékosközösséget meginvitálhatjuk egy rendhagyó bunyóra.

A Ranked meccsek feltétele egyébként, hogy az egyjátékos módot betölteni hivatott Grand Prix módban minimum négyes szinten letoljuk a kampányt, ami azért embert próbáló feladat. Maga a GP mód egyébként rém egyszerű. Igazából csak a sorra érkező ellenfeleket kell lezúznunk a különböző helyszíneken a végén egy főellenféllel. A hét nehézségi fokozatban játszható Grand Prix mód pont arra elég, hogy a karaktereket megismerjük és a küzdelmek során szerzett pénzből újabb kesztyűket/karokat bontsunk ki. Ennél többre sajnos nem alkalmas és ez az a pont, ahol az Arms készítői azért megérdemelnek egy fekete pontot. Mindez persze nem annyira lényeges, mivel az Arms multiban a legjobb, de azért ennél elbírt volna többet is a „kampány”.

Ha már szó esett a küzdelmekben szerezhető pénzről mindenképpen meg kell említenem, hogy ezen vásárolható karok nem hullanak csak úgy az ölünkbe. A pénzből ugyanis rövid, közepes és hosszabb ideig tartó minijátékba nyerünk bebocsátást, ahol céltáblákat, extra időhöz juttató óra ikonokat, valamint lootboxokat kell eltalálnunk, majd a játék végén ezeket kibontva véletlenszerűen juthatunk hozzá a különféle karakterek speckó ökleihez, amikből küzdelmenként hármat tárazhatunk be.