Annabelle 2.: A teremtés - Kritika

Fél évvel ezelőtt, mikor kiderült, hogy az Alien: Covenant és az Annabelle 2.: A teremtés helyet cserélt egymással (Ridley Scott filmje augusztusról előrejött májusra, a parababa pedig májusról augusztusra menekült), a fene se gondolta volna, hogy tulajdonképpen rosszul jártunk. Mert míg az Alien-franchise legújabb tagja tovább csökkentette az Idegen renoméját, addig az Annabelle 2. elérte nálunk, hogy higgyünk a Démonok között Moziverzumban.

Ja, mert alakulóban van egy ilyen: a Démonok között epizódjaiban felbukkanó különböző rémek és démonok saját filmeket kapnak, melyek aztán egy kis szerencsével egymásba kapaszkodnak majd egy nagy démoni parafesztiválban. Szükség is lesz egy ilyenre, mert valahogy fel kell múlni azt az élményt, amit A teremtés nyújt. És bizony, nem lesz könnyű dolguk.

Az Annabelle 2.: A teremtés az a típusú horrorfilm, amely szép lassan a nyakad köré kulcsolja hideg, fekete ujjait, hogy először csak finoman, nyugtalanítóan, de aztán egyre erőteljesebben szorítson, hogy mire észbe kapj, már bele is fulladj a saját félelmedbe. Nem vicc: ennyire hatásos ez a film.

Az ötvenes években játszódó film egy játékkészítőről (Anthony LaPaglia) szól, aki egy balesetben elveszíti kislányát . Feleségével (Miranda Otto) azért fohászkodnak, hogy újra együtt lehessenek, és mikor házukban megjelenik a lány szelleme, úgy érzik, könyörgésük meghallgattatásra lelt. Mikor aztán a lány azt kéri, hogy hadd éljen tovább a játékkészítő egyik babájában, azt megszállva kiderül, hogy valójában nem a lányuk tért vissza hozzájuk, hanem valami sokkal szörnyűbb... 12 év múltán aztán néhány árva költözik be a játékkészítő házába, és újra felébresztik a babában szunnyadó démont.

David F. Sandberg, a korrekt, de túlontúl rövid Amikor kialszik a fény a rendezője ezúttal nem rohan sehová. Ráérősen, ugyanakkor már a kezdetektől fogva baljós hangulatot sugallva lépdel előre a cselekmény mentén. Hagyja lélegezni az eseményeket, és nem riad vissza attól, hogy beszéltesse a karaktereit - ezáltal némi egyéniséggel felruházva őket. No nem minddel: a lányok java nem több sikongató kelléknél, de a főszereplő lány telitalálat. Ugyanakkor lehet, hogy az egy betegségben lebénult Janice lesz a történet főhőse, mégis a legjobb barátnője nyúlja le a show-t, aki a lehető legközelebb áll egy komikus mellékszereplő karakteréhez, anélkül, hogy aláásná a film komolyságát.

Ezt a komolyságot sokkal inkább kikezdheti az, hogy ha nem fogadod el a Démonok között univerzumának sajátos szabályait, melyek lehet, hogy légből kapottak (hisz miért nem viszik el a babát a házból, ha ennyi bajt okoz?), vagy legalábbis hiányosak (lehet, hogy nem is lehet onnan elvinni, mert mindig visszatalál?), de minden esetben a történéseket szolgálják ki.

És miután a film letudja a sztori és a szereplők alapozását, a történések felgyorsulnak, hogy a film második, vaskosabb fele tulajdonképpen egyetlen összefüggő rémutazássá álljon össze. Márpedig utolsó órájában az Annabelle 2. egyszerűen nem enged, cseppnyi megnyugvást sem kínálva tombol az érzékszerveiden, és csak úgy tobzódik a különböző, jobbnál jobb parajelenetekben. És lehet, hogy ezek közhelyekből építkeznek, mi több, néhányuk igen kiszámítható, de Sandberg remek ritmusérzékkel, kreatívan táplálkozik belőlük, úgyhogy jobb lesz, ha felkészülsz arra, hogy ezen a filmen ugrálni fogsz. Nem keveset, sokat.

Az Annabelle 2.: A teremtést augusztus 10-től játsszák a magyar mozik. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.