Alien: Covenant - Kritika

Az űrben senki sem hallja a Prometheus sikolyait

KRITIKA: Alien: Covenant

Kritikánk spoilermentes.

Mint minden filmrendező, így Ridley Scott is istent játszik. Karaktereket, világokat teremt, és az előbbiek segítségével élettel tölti fel az utóbbiakat. De Scott nem jó isten, nem szereti a teremtményeit, különben nem bánna el velük ennyire csúnyán. Főleg nem a "főnökei" (a stúdió és a rajongók) nyomására. Márpedig úgy néz ki, hogy ez történt.

Mikor 2014-ben, két évvel a Prometheus után az akkor még a Prometheus 2-n dolgozó Ridley Scottot arról faggatták, hogy lesz-e több xenomorph-akció a filmjében, a brit rendezőlegenda egyértelműen kijelentette, hogy "a bestiának annyi, neki reszeltek". Ehhez képest az Alien: Covenantnek nem csupán a marketingkampánya főszereplője a xeno, de a filmben is szorgalmasan ott sertepertél. A stúdió is, meg a rajongók is örülhetnek, de azok, akik a Prometheusszal elmesélt történet kulminációjára számítanának, és valljuk be, a film minden hibája ellenére azért mindenki várt némi megoldást, nos, ők csalódni fognak.

Mari, hozd a csukamájolajat! GYORSAN!

Talán nem elsősorban a filmben, hisz az előzeteseken már látszott, hogy ez egy más bestia lesz, hanem Scottban. Tudjátok, ha a Covenantet nem az a Scott rendezte volna, aki a Prometheusszal merészen elment más irányokba, akkor azt mondanám, hogy "oké, a Fox ismét sebességet váltott", hisz ezt tette a franchise majd minden korábbi installációja során, de itt Scott volt az, aki végzett saját gyermekével.

A terraformálásra hívatott Covenant fedélzetén 2.000 mélyálomba szenderült telepessel épp új otthonuk felé halad, mikor emberi eredetű jelet fog egy közeli planétáról. A legénység úgy dönt, hogy megvizsgálják a bolygót, amely nem mellesleg emberi lakhatóságra alkalmas. A paradicsomi körülmények ellenére ide leereszkedve azonban csak halál és pusztulás vár rájuk...

Halál és pusztulás vár arra a nézőre is, aki befizet a Covenantre, és ugyan egyik tényező sem áll messze az Alien-filmektől, de a Covenant emellett az ötletek és ambíciók haláláról és pusztulásáról is szól. Mert lehet margóra helyezni a Prometheust, talán egy másik, időközben bekapcsolódó filmestől ez nem is lenne váratlan húzás, de egy olyan franchise esetében, amely mindig is a megújulásról szólt, nehezen megbocsájtható, hogy a korábbi ötleteket és történéseket azért rakták zárójelbe, hogy helyére alibiakciót és egyenhorrort helyezzenek. És hogy pont a franchise kvázi szülőatyja tette ezt, az már felér egy szentségtöréssel, de legalábbis méretes csalódással.

A Covenant azért szerencsére nem minden elemében tragédia: a lénydizájn felfrissítésén túl az Alien-mitológiához is hozzáteszi a magáét, és talán ezen fognak a legtöbben felhördülni, de szerintem pont ez a rész egy máskülönben bátortalan film legmerészebb, legtökösebb vállalása. Szintén tetszett a film két androidja közötti kommunikáció realizmusból gyökeredző, de nyugtalanító érzete: simán el tudom azt képzelni, hogy két mesterséges lény, amelyből legalább az egyik a tökéletességre törekszik, ilyen abszurd módon beszélget egymással. Őket hallva néhány percre el is fogott az izgalom.

Most már jöhetne valaki, és segíthetne leválasztani a fenekemet a hátizsákodról...

Lehet dicsérni a látványt, a színészi játékot, a zenét, a vágást, a fényképezést, és így tovább, de Ridley Scott esetében az a minimum, hogy ezeket a tényezőket - amely tulajdonképpen minden stúdiófilm esetében alapkritériumnak kéne lennie - ne baltázza el. A karakterek motivációi is lejöttek a földre, amivel könnyebb rezonálni, és a hit ugyan ezúttal is szóba kerül, de istenkeresés helyett inkább az önmegvalósításról szól. A Covenant pilótáját játszó Danny McBride pedig, aki minden filmjében egy címeres taplót alakít, ebben a filmben végre egy baromi rokonszenves figurát testesíthet meg, akit nem lehet nem azonnal megszeretni. Jól is áll neki.

Katherine Waterstonról, a Covenant másodtisztjéről viszont csak egy darabig tűnik úgy, hogy mégsem lett belőle proto-Ripley, még ha ő az, aki leginkább szeretné követni a szabálykönyvet, de valójában egy megtört lélek, aki emlékképekbe kapaszkodik, de aztán a cselekmény felpörgésének az ő figurája is áldozatul esik, és kénytelen lesz minden realitását elveszítve kivetkőzni magából.

És így van ezzel Scott is, csak ő nem hivatkozhat a körülményekre, hacsak nem hajolt meg vénségére a stúdiói elvárások előtt (pedig erről lesz szó), ami igazán nagy szomorúsággal töltene el. Nagyobbal, mint maga a film, amely igazából egy jól megcsinált rutinmunka - néhány elődnek fityiszt mutatva, másokat pedig az egekig magasztalva, és aztán jól kiszipolyozva azokat. Akárhogy is, 10 év múlva erre a filmre már sokkal kevésbé fogunk visszaemlékezni, mint a sokat szidott, de messze egyénibb Prometheusra.

Nézzétek meg spoileres kibeszélőnket is, illetve olvassátok el spoileres elemzésünket, plusz olvassátok el azt is, mit gondolnak az IGN-es lányok a filmről!

Pozitívum

  • Michael Fassbender kétszeresen
  • A látványvilágért jár a fagylalt

Negatívum

  • Bátortalan rutinmunka
  • Teljesen kiszámítható

Végszó

Jól megcsinált rutinmunka, amely lesöpri az asztalról a Prometheust - ennek egyesek örülnek, mások nem annyira -, helyébe viszont vajmi keveset mutat a franchise legjobb pillanatainak modernizált kiadásánál. Olyan gyorsan átmegy majd rajtad, mint egy neomoroph.

További cikkek a témában

KRITIKA: Alien: Covenant

6
Korrekt
Best of válogatás igazán merész dalok nélkül.
Alien: Covenant
Kommentek