A stylist - Kritika

Elméletem a következő: Kristen Stewart már annyira megbánta, hogy elvállalta az Alkonyat-filmeket, és úgy utálja a széria körülötti felhajtást, a hisztérikus rajongókat és mindent, ami vámpíros, romantikus és hollywoodi, hogy mindent elvállal, ami teljesen más. Olyan kretén vígjátékokat, mint a BeSZERvezve vagy olyan ízig-vérig európai művészfilmeket, mint az Egyes nők és a Sils Maria felhői. És ha már az utóbbiban eljátszotta Juliette Binoche strapabíró, saját személyiséggel is rendelkező személyi asszisztensét, akkor rábólintott Olivier Assayas következő filmjére is, amiben valami nagyon hasonlót és mégis egészen mást játszik.

Kezdjük ott, hogy Stewart karaktere, Maureen, a Párizsban élő amerikai lány nem stylist, hanem valami sokkal egyszerűbb: egy Kyra nevű híresség – színész, énekes, nem tudjuk meg – ruhatárát állítja össze, amolyan jó ízléssel ellátott, megbízható lótifuti, aki ritkán találkozik örökké úton lévő megbízójával. A lánynak azonban van egy másik „mestersége” is, kezdő médium, aki szívelégtelenségben nemrég elhunyt ikertestvérével, Lewisszal akar kapcsolatba lépni. Valamiféle jelenlét be is jelentkezik nála, és nem csak az a kérdés, hogy valóban a testvéréről van-e szó, hanem az is, hogy jóindulatú-e vagy sem. És ha ezek a kérdések így megfogalmazódnak, akkor nyilván nincs minden teljesen rendben.

A stylist több síkon is zavarba ejtő darab, ugyanis egyrészt kísértetfilmet, másrészt valamiféle hipszter személyi drámát látunk, amibe egy kis krimit is bepasszíroztak, nem is annyira finom mozdulatokkal. Nyitásként látjuk, amint Maureen bátyja jókora vidéki házában idéz szellemet – nehéz elhinni, hogy a fiatal elhunyt ilyen impozáns egzisztenciát épített fel Franciaországban –, de azt is látjuk, hogyan rohangál a lány neves divatházról divatházra, intéz ruhákat, kiegészítőket, egyebeket, tisztára, mint Az ördög Pradát visel gall művészfilmes privát verziója. Ráadásként egy titokzatos idegen különös sms-eket küldözget neki, ami először kicsit erotikus, aztán krimis. Mivel Maureen a történet során csak egy pasassal fut össze, nem különösebb agytorna kisakkozni, kiről van szó, még akkor is, ha ő maga látszólag semmit sem sejt.

Aztán minden átvált egy durvább fokozatra, de ekkorra már a nézők zöme csak vakarja a fejét, ráadásul a magabiztosan blöffölő Assayas direkt elnagyolta a részleteket, hogy minden csak nagyjából, megannyi kérdés felvetésével legyen összerakható. Csak képzelte a lány az egészet, vagy tényleg a testvére jelent meg neki – esetleg egy másik szellem? Talán maga Casper, a barátságos szellem? Mert valami megjelenik, művészfilmhez szokatlan módon villan az ektoplazma, sűrűsödik a lég, és sikít a jelenés, hogy aztán hősnőnk megint elszaladjon a Luis Vuitonhoz egy csodás ruciért.

Assayas vagy nagyon durván átver minket, és szórakozik rajtunk, vagy valami egész lila dolgot tesz le az asztalra. Talán van logika a következetlennek tűnő történetvezetésben, a sztoriban tátongó lyukakban, a hirtelen stílusváltásban, amit a Cannes-i zsűri megértett, én szegény földi halandó meg nem. Az is meglehet azonban, hogy a kényszerből pár nap alatt összedobott forgatókönyv üt vissza jó nagyot. Persze ott van Kristen Stewart is, akinek meglepően jól áll az európai művészfilm, és akit a játékidő nagyjából feléig tényleg élvezetes nézni, később viszont maga a karakter kezd idegesítővé válni a maga logikátlanságával, bizonytalanságával és azzal, hogy, hiába van ott díszletként Párizs, valójában légüres térben mozog.