A CineFesten jártunk, jó filmeket láttunk

Jelenleg is zajlik a szeptember 9-18. között megrendezésre került, 13. Jameson Nemzetközi Filmfesztivál Miskolcon, melynek keretében rengeteg fesztiválsikert, Oscar-várományost, doksit, rövidfilmet vagy éppenséggel sok-sok éve nem látott klasszikust tekinthetünk meg tökéletes minőségben (DCP-ről, magyar felirattal). Évek óta azt mondogatjuk, hogy a JCF Magyarország legjobb filmfesztiválja, és ebben semmi túlzó nincs, hisz anno itt láthattunk először olyan filmeket, mint a Whiplash, az Adéle élete vagy a Világvége. Ráadásul az idei program még az eddigiekre is rátett egy jókora lapáttal, úgyhogy kénytelenek voltunk egész hétvégére leköltözni, hogy láthassunk egy csokorra valót az idei fesztiválévad legfelkapottabb filmjeiből... köztük talán az év legjobb filmjével.

Az alábbi sorokban ezekről értekezek röviden, tömören, velősen.

Vademberek hajszája (Hunt for the Wilderpeople)

Az első film kapásból feladta a leckét minden utána jövőnek. Sőt, Taika Waititi tulajdonképpen magának is feladta a leckét, ugyanis filmről filmre egyre jobb és jobb lesz, egyre szellemesebb, egyre emberközelibb, egyre - nincs erre jobb szó: - zseniálisabb. A Vademberek pedig eddigi életművének csúcsa. Zsenijét Hollywood is felismerte, az új-zélandi direktor ugyanis jelenleg a Thor: Ragnarokot forgatja a Marvelnek, és jó eséllyel a képregényfilmes stúdió legviccesebb darabját rakja épp össze.

A humor ugyanis elengedhetetlen kelléke egy Waititi-filmnek, abból is az ártatlanabb, gyakorta gyerekesen naiv humorizálás, amely rendkívüli bájjal ruházza fel filmjeit, és ez a belőlük egyébként nem hiányzó drámát is közelebb hozza a befogadóhoz.

A Vademberek hajszája tulajdonképpen a Fel című Pixar-filmet meséli újra, habár az is megannyi film "szokatlan páros generációs szakadékokkal" történetét vette kölcsön a Kolyától a Központi pályaudvarig, szóval nem érheti szó a ház elejét. Ricky (Julian Dennison) árva fiú, az a tipikus bajkeverő, akit megannyi mostohaszülő visszadobott már, így a javítóintézetet megelőző utolsó lehetőségként kerül egy vidéki farmra, leginkább Hector (Sam Neill), a mogorva vadász felesége jóvoltából. Aztán úgy alakulnak a dolgok, hogy Ricky Hector nyakán marad, mi több, kínos félreértések és balesetek sorozatának hála kénytelenek menekülni. Ezzel aztán az egész vidéket átívelő hajtóvadászat veszi kezdetét, melyben Ricky legalább olyan sokat tanul Hectortól, mint Hector tőle. Mert az elképesztő vizuális poénok és verbális sziporkák, no meg az izgalmas, helyenként egyenesen abszurd kalandok mögött egy felnövekvés-történet rejlik, amely úgy belecsimpaszkodik az ember szívébe, hogy többé soha nem engedi. 10/9

Elvis & Nixon

1970 decemberében Elvil Presley találkozott az Ovális irodában Richard Nixonnal. Hogy miről beszélgettek, az a mai napig titok, és pont ez a titok ihlette meg Joey és Hanala Sagalt, no meg Cary Elwest (igen, azt a Cary Elwest), hogy forgatókönyvet szőjenek eme találka köré. Az Elvis & Nixon mindössze 85 perces, de nagyon hamar világossá válik, hogy a forgatókönyvírók ötlete csupán csak egy bohózatra volt elegendő, ugyanis a film rengeteg mellékszereplőt és -szálat sző bele a sztoriba, és ennek hála legalább 50 perc eltelik a játékidőből, mire a tényleges találkozó kezdetét veszi.

Presley (Michael Shannon) rémülten látja, mivé lett a fiatalság, ezért úgy dönt, hogy felajánlja szolgálatait Nixonnak (Kevin Spacey), egészen pontosan azt, hogy beépített ügynökként szállítja neki az infót, és terjeszti az igét. Mert hát senki nem gondolná pont ő róla azt, hogy valójában az államnak dolgozik.

A film humorának egy részét az adja, hogy egyedül csak Presley gondolja azt, hogy alkalmas lehet erre a feladatra, a másikat pedig az, hogy a Király jön-megy, és bárhová is állít be, ott hatással lesz az emberekre. Még Nixont is megbűvöli, aki hosszas könyörgés után adja csak be a derekát, hogy megnézze magának ezt a pojácát. Természetesen mindkét címszerep rendkívül hálás, hisz az őket megihlető valós személyek már-már paródiába illően ikonikusak, és Shannon és Spacey egyaránt fürdőznek szerepükben. Csak hát két jutalomjátékból még nem lesz teljes értékű film. 10/6

Egyes nők (Certain Women)

Kelly Reichardt az amerikai független film egyik nem megénekelt hősnője, viszont nem legújabb filmjének köszönhetően fogjuk vállunkra emelni. Az Egyes nők antológiafilm, melyben három nő találkozik az elutasítással, na jó, igazából kettő, ugyanis Michelle Williams szálával (a nő elmegy egy farmra, hogy megszerezzen egy halom ott heverő követ a farm idős gazdájától... aki aztán simán odaadja azokat neki, és ennyi) egyszerűen nem tudtunk mit kezdeni.

Hosszú beállításaival, csendes, idegőrlően kihúzott jeleneteivel a film amúgy is próbára teszi a türelmet, de bármennyire is rágyúr az érzelmi elszigeteltségre, üresnek semmiképp nem mondható: az első történetben egy szerencsétlen fickó (Jared Harris) próbál ráakaszkodni ügyvédjére (Laura Dern), és mikor úgy tűnik, útjuk elválik egymástól, drasztikus lépéseket tesz. A harmadik, egyben a film legszebb és legszívbemarkolóbb történetében egy lovak gondozásával foglalkozó indiánlány próbál a maga csendes módján egy kiégett, munkáját nem túlzottan kedvelő tanárnő (Kristen Stewart) közelébe férkőzni, aki egyszerűen nem vesz róla tudomást.

A film szereplői a színpadiasságot mellőzően, néha teljesen bezárulva gyötrődnek, Reichardt pedig rengeteget elidőzik a(z emberek és helyek közötti) távolságok érzékeltetésében, és a méricskélés közben szép lassan magára marad - csak úgy, mint antihősei. 10/5

Toni Erdmann

Maren Ade (Mások vagyunk) új rendezése is rengeteg türelmet igényel, de abszolút megérdemli, hogy áldozzunk neki. A közel háromórás filmet anno körberajongták Cannes-ban, és arról lelkendeztek, hogy ennél viccesebb filmet rég nem láttak, ugyanakkor a rendezőnő nem győzte hangsúlyozni, hogy a Toni Erdmann nem komédia, és valóban: különböző helyzetkomikumait hosszasan készíti elő, és gyakorta ki sem használja a bennük rejlő lehetőségeket, legalábbis nem úgy, ahogy azt egy vígjáték tenné.

A történet főhőse Winfried (Peter Simonischek), az öregedő apuka, akitől hülye poénjai és ugratásai miatt mindenki elhidegült a családjában, többek között a lánya, Ines (Sandra Hüller) is. Mikor Winfried meglátja, hogy az ő kicsi lánya mennyi stresszt cipel a hátán munkájából fakadóan, elhatározza, hogy kissé feldobja az életét. Ez pedig nála azt jelenti, hogy magát másnak - egy Toni Erdmann névre hallgató életviteli tanácsadónak - előadva kínosabbnál kínosabb helyzetekbe hozza őt a munkavégzés közepette. Eleinte Ines elhajtja az apukát, és még stresszesebb lesz, de hamar rájön, hogy Winfried egyszerűen levakarhatatlan, így aztán hol belemegy a játékba, hol egyenesen megpróbál törleszteni, míg végre le nem esik neki, mire megy ki a játék.

Kár, hogy ezeknek a céloknak és szándékoknak a film is vaskosan szót ad a végén, hisz azt megelőzően rengeteg időt hagy arra, hogy a nézőben is leessen a tantusz, így a remek alakítások, egy-két könnyesen kacagtató szituáció és az alapvetően megható végkicsengés ellenére nem lehet nem azt érezni, hogy némileg szájba rágják a betevőnket, és nem csak ez az egyetlen olyan szcéna, amiből azért jócskán lehetett volna húzni. 10/7.5

Az ember, aki mindent tudott (Swiss Army Man)

Ha egyetlen fingós hullás filmet akarsz látni életed során, akkor ez legyen az! Komolyra fordítva: Daniel Kwan és Daniel Scheinert, a Funny or Die-ra szállított szkeccseikről elhíresült rendezőpáros elképesztően abszurd alaphelyzetet gyártott bemutatkozó filmjükhöz: Hank (Paul Dano), az egy lakatlan szigeten ragadt srác épp végezni akar magával, mikor egy hullát (Daniel Radcliffe) sodor partra a víz, ami aztán segít neki összeszedni magát, mi több, talán még meg is menekülni. Ugyanis mint egyfajta többfunkciós svájci bicska, a hulla is sokféleképpen funkcionál: például finghajtással felvértezett bárkaként, szigonypuskaként, lángszóróként, vízcsapként, később pedig, ahogy kezd egyre inkább visszatérni belé az élet... barátként.

Kiderül ugyanis, hogy Hanket nem egy hajótörés juttatta a világ fenekére, hanem önszántából, saját félelmei hajtották oda, és egy hullába kell életet vernie ahhoz, hogy képes legyen másokkal kommunikálni.

A kétségkívül egyéni felütés idővel Michel Gondry-esztétikával megáldott, egzisztenciális kérdéseket fiatalosan és felületesen, de nagyon függetlenfilmesen kezelő drámába fordul. Paul Dano nem először keresi önmagát ilyen abszurd társaságban (vessetek egy pillantást a Fejbenjáró bűn című filmjére), ugyanakkor szinte 100%-ig biztosak vagyunk abban, hogy Daniel Radcliffe most először játszott hullát, és simán elképzelhető, hogy a késő tízen- és korai huszonévesek piedesztálra emelik ezt "az élet nagy dolgai egy fiatalember életében" történetet, de a magunk részéről sokkal szívesebben néztük volna tovább, hogy milyen trükköket rejt még a svájci bicskaember. A befejezés szomorú és hátborzongatóan jó keretet ad a történéseknek, illetve csak adna, ha nem indulnának be megint a bélgázok. 10/6