A kék szemű szamuráj - Kritika

Ez a sorozat mintha a semmiből jött volna. A Netflixről sokan azt gondolják, hogy nem a minőséget, hanem a mennyiséget preferálja, ami nem teljesen alaptalan feltételezés, mert például idén csak animációs sorozatból több mint húszat mutattak be eddig. Ezek túlnyomórészt friss sorozatok első évadjai, melyeket nem harangoztak be különösebben, így a köztudatba bekerülni inkább csak azok tudtak, amelyek népszerű vagy legalábbis ismert IP-k alapján készültek (lásd Laserhawk kapitány, Scott Pilgrim rákapcsol és Castevania: Noktürn), és még ezek sem feltétlenül arattak sikert. És itt van A kék szemű szamuráj, amely első ránézésre egy tipikus CGI-sorozat darabos animációval és földhözragadt karakterdizájnnal, a történetét nem adaptálták, hanem teljes egészében a forgatókönyvírók találták ki, a főszereplője pedig egy szamuráj, ami, valljuk be, nem a világ legeredetibb ötlete. Egy a sok közül.

De akkor mégis hogy lett hirtelen annyira felkapott ez a sorozat, hogy sokan máris a második évadját követelik? Nos, valószínűleg nem az alkotókra kapták fel a fejüket a nézők. A kék szemű szamurájt egy házaspár találta ki, nevezetesen Michael Green és Amber Noizumi; az előbbiről annyit érdemes tudni, hogy Oscar-díjra jelölték a Logan - Farkas forgatókönyvéért, aminek ő volt az egyik társszerzője, továbbá a Szárnyas fejvadász 2049-et is ő szkriptelte és egy időben ő volt az Amerikai istenek showrunnere is. Nem rossz pedigré, de nem is az a földbe döngölő.

Az animáció a francia Blue Spirit stúdiónál készült, amelynek eddigi talán legismertebb alkotása a stoptrükkel készült Életem Cukkiniként, amit 2016-ban jelölt Oscarra az amerikai filmakadémia az animációs kategóriában. Ami még érdekes lehet, hogy van pár mellékszereplő, akiket híres színészek szólaltatnak meg a sorozatban (például George Takei és Kenneth Branagh), de az előzetesek erre nem igazán hívták fel az figyelmet. Tehát itt nem holmi külső tényezőkben kell keresni a siker kulcsát, A kék szemű szamuráj saját erőből, pusztán a minősége miatt lett olyan felkapott, hogy az egyik kritikus a Netflix legjobb animációs alkotásának nevezte az Arcane óta. És még csak nem is biztos, hogy olyan túlzó ez a kijelentés.

A történet kiindulópontja elég egyszerű, de jól behatárolja, hogy mire kell számítania a nézőnek. A kék szermű szamuráj az Edo-kor Japánjában (azon belül a XVII. században) játszódik, amikor a szigetország teljesen elzárkózott a külvilágtól, fehér emberek törvényesen nem is tartózkodhattak itt. A félvér Mizunak az anyját egy fehér ember ejtette teherbe, és ezért kék szemmel született, ennek az egyetlen külsőségnek köszönheti, hogy világ életében gyűlölték és vadásztak rá az emberek. Emiatt fékezhetetlen bosszúvágy tombol benne, egyetlen cél vezérli, hogy megölje azt a négy fehér embert, akik illegálisan az országban tartózkodnak, és akik közül az egyik, kizárásos alapon, az apja.

Ami elsőre feltűnik a nézőnek a sorozat nézése közben, hogy mennyire erős hangulata van az itt ábrázolt Japánnak. Ez egy hóval borított, sötét, hideg és mocskos világ, amelyben az erőszak és a kizsákmányolás a hétköznapok része. A fontosabb szereplők szinte mind valamilyen hátránnyal indulnak ebben az idegengyűlölő társadalomban, van itt vak kovács, szegénysorból származó szamuráj, kéz nélkül született szakács és az apja aranyketrecéből szabadulni vágyó hajadon is. Ugyanakkor A kék szamuráj a maga szomorkás módján mégis gyönyörű: az erős fény-árnyék kontraszt számos jelenetnek ad bensőséges hangulatot, a színkavalkád és az átgondoltan megkomponált beállítások pedig sokszor festői képeket eredményeznek. Az ehhez hasonló, darabos CG-animációt használó sorozatoknál probléma szokott lenni, hogy a mozgás túlságosan gépies, de A kék szemű szamurájban a karakterek arcjátéka és gesztusai meglepően jól kifejezik a személyiségüket. Habár a sorozat a játékidő túlnyomó részében véresen komoly, azért van egy-két megmosolyogtató pillanat is benne, bár ezek többnyire kimerülnek szellemes, egy mondatos megjegyzésekben, melyek nem változtatják meg a jelenetek tónusát.

A másik kellemes meglepetés a sorozattal kapcsolatban, hogy mennyire látványos és ötletes harcjelenetek vannak benne. Elkerülhetetlen, hogy A kék szemű szamurájt sokan a Kill Billhez fogják hasonlítani, és nem csak azért, mert egy bosszúszomjas harcos végtelen mennyiségű ellenfelet vág le benne katanával. Vannak epizódok az első évadban, főleg a közepén, melyek egyetlen hosszú kaszabolásból állnak, ami elég sok amputált végtagot jelent, ha figyelembe vesszük, hogy a legrövidebb epizód is 35 perc hosszú (a legtöbb egyébként 48 perc). De ez nem válik a sorozat hátrányára, egyrészt mert bámulatosan kreatív és változatos körülmények között zajlik a mészárlás (a legjobb példa erre az rész, amelyben a főszereplő sorban lemészárolja az őrséget egy kastély egymást követő emeletein, melyek mindegyikén másfajta csapdák várnak rá), másrészt azért sem lehet megunni a végtelen vérengzést, mert erős érzelmi kontextusba helyezik őket. Erre pedig az ötödik epizód a legjobb példa, amelyben vándorgyilkosunk banditák egész seregével száll szembe egy bordélyházban: az akciójelenet párhuzamos vágásban láthatjuk egy flashback és egy bunraku (japán bábszínház) előadás mellett, aminek eredménye az egyik leghatásosabb animációssorozat-epizód lett, amit jelenleg a Netflixen látni lehet.

Igazán különlegessé viszont az teszi A kék szemű szamurájt, hogy milyen árnyaltan írták meg a főszereplőjét. Nem csoda, ha Mizut eleinte ellenszenvesnek találja valaki, mert meglehetősen arrogánsan viselkedik, és szinte semmi más nem érdekli a bosszún kívül. Alapvetően viszont nem gonosz ember, és habár nagyon bizalmatlan másokkal szemben, kíméletes és segítőkész tud lenni, amennyiben nem áll valaki az útjába. De amint valaki hátráltatni próbálja a bosszújában, gondolkodás nélkül tönkreteszi az életét, vagy akár el is veszi azt, legyen bármennyire is ártatlan az áldozata. Emiatt idővel konfliktusba keveredik azokkal az emberekkel, akik nagy nehezen a bizalmába férkőztek, de ettől nem válik még inkább ellenszenvessé, mert addigra a flashback jelenetek velősen megmutatják, hogy milyen iszonyatosan reménytelen élete volt. A kék szemű szamuráj nem próbál úgy tenni, mintha a főszereplő tettei nem lennének erősen megkérdőjelezhetők, de közben képes mégis új ábrázolni a motivációit, hogy nagyon könnyű szimpatizálni vele. Így pedig rendkívül hatásos és zsigeri módon képes beszélni a bosszú természetéről.

A kék szemű szamuráj a vizualitását és a történetét nézve is gazdag alkotás, emiatt pedig a készítők nem is tudtak mindent tökéletesen a helyére illeszteni benne. A jelenetek például itt-ott feltűnően furcsa ritmusban követik egymást, néha meglepően gyorsan véget érnek. A mellékszereplőket pedig mintha túlságosan alárendelték volna Mizu történetének, szinte mindegyiküknél azt érezni, hogy több játékidőt érdemeltek volna, és hogy néhány epizódban nem igazán tudták a készítők, mit kéne kezdeni velük. Ez különösen Akemire, a tárgyként kezelt nőre igaz, aki az eszével próbál érvényesülni ebben a férfiközpontú társadalomban, és akinek azért így is jutott pár emlékezetes jelenet. De lehet, hogy a karakterekkel kapcsolatban azért van hiányérzetünk, mert egy izgalmas világ érdekes szereplői ők, akiket a történettel együtt mi is hamar megkedveltünk.

---

A kék szemű szamuráj valamennyi része elérhető már a Netflixen.