Az igazi csoda - Kritika

Stephen Chbosky remekül ért a kívülállók nyelvén: ő volt az, aki pár éve meglepett minket az Egy különc srác feljegyzései című regény fantasztikusan jól sikerült adaptációjával, és talán az sem véletlen, hogy a Disney-nél őt kérték fel A szépség és a szörnyeteg élőszereplős változatának forgatókönyvének megírására is. Chbosky most harmadjára állt a kamera mögé, és akárcsak legutóbb, ezúttal is hihetetlenül jól érzett rá a műfaj receptjére. Az igazi csoda ugyanis afféle dramedy: alapvetően családi dráma, de a szívszorító pillanatok mellett természetesen a humor is megfér. Méghozzá a legjobb fajtából.

Ezen a ponton pedig máris eljutottunk oda, hogy minek köszönhető a film elképesztő sikere. Mert sikeres, ez már tény, hiszen az USA-ban lassan egy hónapja bemutatták, és máris 100M dollár felett jár, rendesen meglepve ezzel magukat az alkotókat is, akik biztosan nem számítottak ilyen erős pozitív visszhangra. De hát mit csináljanak, ha ilyen ügyesen megragadják, és csak szorongatják, szorongatják az ember igazságérzetét, na meg persze kifacsarják a könnycsatornáit? Akkor bizony nincs menekvés, a nézők tódulni fognak.

A sztori alapjául egy 2012-es bestseller regény, a Csodácska szolgált. Főhőse egy tízéves forma srác, Auggie (Jacob Tremblay), aki Treacher Collins-szindrómával született, azaz az arca teljesen eldeformált, még számtalan plasztikai műtétet követően is. Emiatt rendszeresen megbámulják az utcán, így a szülei sokáig nem tartották jó ötletnek, hogy közösségbe (óvodába, iskolába) küldjék. Azonban az ötödik osztály remek lehetőséget kínál a változásra: Auggie és kortársai most már elég nagyok ahhoz, hogy ezt (viszonylag) normálisan tudják kezelni, ezen felül pedig a felső tagozat mindenkinek új, így a srácnak nem egy összeszokott csapatba kell beilleszkednie. Persze, így is elég nehéz dolga lesz szegénynek…

A Youtube-on az egyik előzetes alatt olvasható egy komment: „semmi szomorú nem történt a trailerben, mégis könnyesek a szemeim” – remek megállapítás, ami ugyan magára a filmre már nem teljesen igaz, de így is elég jó közelítés. Hiszen bár tartalmaz pár valóban könnyfakasztásra szánt pillanatot, azért azt mindenképpen fontos kihangsúlyozni, hogy Az igazi csoda nem az a film, ami a választott témája által felszenteltnek érezve magát próbál meg minél depresszívebb állapotba taszítani egy sanyarú sorsú kisgyerek szenvedését premier plánban bemutatva. Nem, épp ellenkezőleg: ennél életigenlőbb filmet aligha találni a hollywoodi palettán, pedig aztán az Álomgyárban nem szokták visszafogni magukat.

Az óriási pirospont azért jár, hogy ugyan a film főszereplője Auggie, a sztori messze nem csak róla szól. Igen, ilyen szindrómával élni borzasztó lehet, de mindettől nem csak ő szenved, hanem ott vannak egyrészt a szülők, akik rengeteg dologról lemondtak azért, hogy fel tudják nevelni a fiukat, másrészt ott van Auggie nővére, aki öccse betegsége miatt teljesen perifériára szorult a családban, noha neki is ugyanúgy megvannak a mindennapi problémái, amiket néha jó volna megosztani olyan szülőkkel, akik rá is szentelnek némi figyelmet, és nem elégszenek meg egy szimpla „jó”-val arra a kérdésre, hogy milyen volt a napja.

Chbosky ilyen téren eléggé könyvszerűen építette fel a filmjét: több nézőpontot is megismerünk, alaposan körbejárjuk a témát, az egyes karakterek napjait, ahogyan azt kell. Ugyanakkor - pont emiatt - egy kicsit következetlennek érződik a sztori szerkesztése: Auggie, a nővére, Auggie legjobb barátja, a nővére legjobb barátnője is mind-mind megkapja a maga kis fejezetét, de aztán ezek a blokkok félúton elhalnak (pedig ha már ennyire belelendültek, megmutathatták volna a két szülő, Auggie zaklatója, de akár az iskolaigazgató mindennapjait is). Ez a megoldás egyébként a jól megírt narrációval sem áll össze zökkenőmentesen, szóval a végeredmény kicsit furcsán hat.

Azért kreatív megoldásokból és popkulturális utalásokból (Star Wars minden mennyiségben) akad bőven, ahogy a színészi játékra sem lehet panaszunk. Jacob Tremblay A szoba után ismét szemtelenül jó, de Julia Roberts is elemében van Auggie édesanyjaként. Owen Wilson pedig megkapta a hálás szerepet a nagydumás apuka megformálójaként, és nem is mondott csődöt.

Mivel meglehetősen friss az élmény, még nem sikerült eldöntenem, hogy az, hogy Az igazi csoda ennyi témát körbejár, és messze nem csak a főszereplőjéről szól, jó vagy rossz dolog-e, de erősen hajlok az előbbire. Végre valami, ami kicsit más. Végre valami, aki nemet mer mondani az agyonhasznált struktúrákra. Végre valami, ami a mellékszereplőire is kellő mennyiségű időt szán, és nem csupán egy-két ecsetvonással skiccel fel egy jól ismert sztereotípiát.

Egy dolgot azonban akkor is fel kell rónom a filmnek, bármennyire is szándékos húzás volt a készítők részéről. Ez pedig a cukormázzal leöntött befejezés, ami talán egy kicsit hamiskás, csalóka képet fest a való világról. Chobsky próbál mindenki viselkedésére racionális magyarázatot találni, és ezek nagyon jól, szinte már-már fordulatokként működnek a filmben (értsd: minden éremnek két oldala van), de a karakterek nagy ráeszméléseiből eredeztethető pálfordulásokra sajnos a való életben sokkal kevesebb példa akad…

---

Az igazi csoda december 14-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.