Wonder Woman - Kritika

Kritikánk spoilermentes.

Hazugság lenne azt állítani, hogy mióta tart ez a nagy univerzum-építősdi, a DC most először előzte be a Marvelt. A Warnerrel leszerződő képregényház ugyanis már az elmúlt években is mindent megtett azért, hogy elvonatkoztassa magát a Vasemberrel elkezdődött mozgalomtól. Az tény, hogy későn kapcsoltak, hisz már a 2013-as Az acélemberrel is jelezni kellett volna, hogy egy új filmes univerzum első lépcsőfokáról van szó, mi több, a Mark Strong által játszott Sinestro feliratok utáni feltűnésével akár már a két évvel korábban készült Zöld Lámpást is be lehetett volna vonni az össznépi buliba. Szóval némileg elkéstek, ugyanakkor az, hogy más hangot ütnek meg, mint a Marvel, hogy előbb mutatják meg a csapatot, és csak ezt követően kalandoznak el szóló filmek irányába, és hogy rosszarcúakból álló bandát tesznek meg filmjük központi alakjainak, mind-mind azt bizonyítja, hogy a DC a saját útját járja.

És a Wonder Woman is eme újító szándékot képviseli, ugyanakkor nem azért tűnik úttörőnek, mert egy nőt tett meg főszereplőjének - amire még nem volt példa a nagy költségvetésű szuperhősfilmek körében -, hanem azért, mert hosszú idő óta ez az első olyan DC-film, amely minőségben is megelőzte a rivális stúdiót.

Ez nem jelenti azt, hogy hibátlan lenne. Sőt, a Wonder Woman bizonyos tekintetben méretes gondokkal küzd, de mindamellett olyan megkönnyebbülést okoz - hangvételével, főhőseivel és végkicsengésével -, melyek simán feledtetik hibáit. Ilyenkor, ezzel a megkönnyebbüléssel a szívemben érzem rosszul magam a saját bőrömben, hogy kritikusként igenis ki kell térnem arra, hogy a cselekmény döcögős, bizonyos karakterek elsikkadnak, a párbeszédek pedig gyakorta hatnak inkább hatásvadász szónoklatoknak, mint konkrét diskurzusoknak.

A cselekmény töredezettsége mindjárt a film elején előjön: egy rövidke, jelenben játszódó jelenet után máris Themüszkira paradicsomi szigetén találjuk magunkat, ahol Diána hercegnő egyedüli kislányként (itt még nem Gal Gadotként) nevelkedik a harcos amazonok között. Anyja, a királynő (Connie Nielsen) el akarja őt rejteni a külvilág elől, amely aztán egy angol pilóta, Steve Trevor (Chris Pine) képében végül hívatlanul is megérkezik. A repülőgépével Thermüszkira partjainál lezuhanó és a Diána által megmentett férfi beszámol az amazonoknak arról, hogy odakinn pusztító háború dúl, amely utolsó, mindent eldöntő fordulata előtt áll, és ennek hatására Diána úgy érzi, hogy teljesítenie kell amazoni kötelességét, melyet népe már megtagadott magától, azaz hogy meg kell mentenie az emberiséget.

És itt kezdődik el igazán a kaland. Diána gyerekkora, az amazonok szerepe, anyja vívódása és a külvilág megjelenése mind-mind slágvortosan, karakterek és történések helyett leginkább vélemények és az azokat képviselő oldalak formájában van jelen a film első fél órájában, amely ennek köszönhetően olybá fest, mint egy hosszan elnyújtott előzetes. Sok karakter pedig a film végére sem növeszt magának igazán számottevő árnyékot.

Szerencsére Londonba érve felpörögnek az események, mi több, mire odáig eljutunk, addigra már teljesen Gal Gadot és Chris Pine rabjaivá leszünk, hisz kettejük között egyszerűen szikrázik a levegő, mindketten kortalan, egy egész mozis évszázadot magukba foglaló szerelmes karakterek, akiknek már az első pillanattól fogva azért drukkolsz, hogy egymásra találjanak. Bátortalan, naiv, már-már infantilis közeledésük elképesztő bájjal, humorral és végső soron erővel ruházza fel a filmet, ami leginkább ennek köszönheti egyéni, friss hangját: szerkezetében egy eredettörténet, melyben a szuperhős-toposzok szokásos jellemzői is megtalálhatók, de szíve mélyén egy szerelmes film két olyan karakterről, akiknek egymáshoz fűződő viszonya végül a világ sorsát is determinálja.

Jó döntés volt a karmesteri pálcát Patty Jenkins kezébe adni, aki már lassan egy évtizede próbálja meggyőzni a Warnert arról, hogy engedje Wonder Woman közelébe, ugyanis szerintem az ő döntése volt az, hogy más szuperhősfilmekkel szemben ezúttal a hangsúlyt az intimitásra helyezi. Higgyétek el, ennek köszönhetően a film fordulatai is nagyobbakat ütnek.

És kell is, hogy nagyot üssenek, mert egyébként meglehetősen kiszámíthatók, és amikor a cselekmény nem Diána és Trevor kapcsolatára fókuszál, akkor inkább tűnik együgyűnek, mint naivnak, de ez talán annak is betudható, hogy humorában és figuráiban - ó, azok a karikatúra-szerű főgonoszok! - is a kortalanságra törekszik: nincsenek sem popkulturális utalások, sem modern problémák, minden karakter egy olyan eszményt és álláspontot képvisel, ami már egy letűnt kor sajátja.

És mégis - a film mindezzel együtt is okosan reflektál olyan problémákra - a nők helyzetére a férfiak világában, a kisebbséggel szemben támasztott pejoratív nézetekre, vagy a mindent megvezető háborús propagandára -, melyekről azt gondolnánk, hogy már lekerültek a napirendről, de igazából még ma is jelen vannak a mindennapokban, csak némileg átalakultak. Egy valami viszont örök: Wonder Woman szívének ragyogása.