Wolfenstein 2: The New Colossus - Kritika

Tudtuk-láttuk, hogy magasan van a léc a Wolfenstein esetében, hisz még anno a merészen nyújtózkodó The New Order pakolta fel olyan magasra, valamikor 2014-ben... na meg persze a játékot megelőző, szemkápráztató minőségű sajtóanyagok, amikkel a MachineGames álomgyárosai sanyargatták türelmetlen-vágyakozó idegrendszerünket. A monumentális történelemre visszatekintő Wolfenstein-sorozat az előző részekkel a FPS-játékok mennyországába vezető lépcsőre lépett, mi pedig csak remélni tudtuk, hogy ezúttal fel is jut majd oda.

Hogy sikerült-e? Lássuk (mint mindig, a türelmetlenebbek nyugodtan ugorjanak az értékelésre)!

A lázálmok előidézte múlt bepillantást enged Blazkowitcz gyermekkorába, fehér felsőbbrendűségi ábrándban kéjelgő, erőszakos apja pedig rögtön meg is adja a játék alaphangulatát. Kendőzetlenül és halmozva kapjuk az arcunkba a máskülönben tabunak kikiáltott témákat: így szerencsénk lesz szókimondó rasszizmushoz, családon belüli erőszakhoz és kegyetlen elnyomáshoz egyaránt. Ami üdvös, hiszen ez a fajta szélsőségesség nemes egyszerűséggel söpri félre gátlásainkat, s bizony nagyon jó érzés ennyire könnyedén és igazoltan gyűlölködni, ahogy fogjuk azt tenni a játék igazán görény antagonistáival.

De eleinte bármennyire is szeretnénk odacsapni, az ébredés sem hoz feloldozást, hiszen a hős, kinek léptei nyomán rohadt nádként dőlt a náci söpredék, most inkább halott, mint élő, aki tolókocsi nélkül a saját lábán sem igen áll meg... márpedig gyengesége, mint döglegyet csalja elő a notórius hírű árja szipirtyót, Frau Engelt. Persze Terror Billy-t nem ilyen egyszerű félre állítani és ezzel a vérgőzös náciírtás kezdetét veszi...

Ami igazán elképesztett a The New Colossus nyüstölése közben, az a narratíva komplexitása. Efféle írást kaland, esetleg szerepjátékoktól vár az ember, s bár az előző rész mintegy aperitif jelleggel már meghozta az étvágyunkat, soha nem gondoltam volna, hogy a folytatás személyében egy ilyen jól megírt, ennyire összetett hangulatú játékkal lesz dolgom. A The New Colossus ugyanis egyszerre sötét komédia, szatíra és dráma, nyakon öntve a legjobb értelemben vett B-filmes vagánykodással. A sokszínű és a néhol ellentmondásosnak tűnő műfajkeveredés mégsem okoz törést... az elemek boszorkányos könnyedséggel illeszkednek tükörsimává, én pedig boldogan utaztam ezen az érzelmi hullámvasúton.

Blazkowicz borongós monológjai, az őt körülvevő színes, szedett-vedett társulat pompásan megírt dialógusai, a rövidke, tőlünk szinte független közjátékok és rendkívül humoros életképek az önkényuralmi rezsim szatírája és persze a Robert Rodríguez legszebb túlkapásait idéző eszeveszett akció minden pillanatában szórakoztat és lenyűgöz. Mi kell a népnek? Náci szuperkatonák, óriás robotmacskák, ufóktól nyert technológia, atomfelhőből kimotorozás, vénuszi bázisfoglalás? Itt mindezt megkapjátok, mégpedig egyszerre, s mindeközben várhatóan kiválóan fogtok mulatni.

Persze a játék soha nem feledi örökségét. Ez ugyanis még mindig egy FPS, mégpedig a jobbik fajtából, szóval ha itt elszabadulnak az indulatok, ott bizony dübörögni fog a föld és lőpor meg vér szagától lesz nehéz a levegő. Az akció gyakran könyörtelenül gyors – a The New Colossus néha már-már a Doom lendületével rivalizál – és megalázóan kegyetlen, ugyanakkor filmesen látványos és igen kézre simuló. A korábbi játékból megismert „túltölthető” életerő, illetve a felölthető páncélzat szisztémája továbbra is fontos szerepet kap, hiszen ezek híján hősünk igen hamar fűbe (vagy épp aszfaltba) harap még közepes nehézségi szinten is (kéretik ezt némi kétellyel fogadni, hiszen bár lelkes FPS-huszár vagyok, de lassan kopó reflexeimmel már korántsem tartozom a műfaj fenegyerekei közé).

A fegyvereknek súlya és ereje van és a ritka nehézfegyvereket leszámítva, arzenálunk bármely két tagját foghatjuk jobb és bal kézbe (máig könnybe lábad a szemem a szűk folyosó emlékén, ahol kezeimben egy-egy shotgunnal készítettem el minden idők egyik legszaftosabb „náci-püréjét”). A játékban szerte fellelhető alkatrészeknek hála pedig minden fegyver három lépésben fejleszthető (a nagyobb tár, a távcső, a hangtompító, a tripla cső, illetve a gigalövésre feljogosító szupercella mind a repertoár részei), így könnyedén stílusunkhoz igazíthatjuk eszköztárunkat.

Amennyiben nem lángoló csövű mordályokkal kívánunk berongyolni a meghökkent nácik közé, úgy igény szerint lopakodhatunk is. Blazko ilyenkor baltájával inti rendre a renitenskedő és gyanútlan ellent (mely baltát amúgy dobhatja is, ha több van belőle) – ezen „fejszés-gyilkos” momentumok vezetnek amúgy a játék legzsigeribb kivégzéseihez... igazi gyilokpornó ez és bátran állíthatom, nem kis örömet fog okozni a fajgyűlölő senkiháziak felszecskázása.

Mintegy a pörgős, izgalmas harc melléktermékeként létezik a már előző részből is jól ismert, a különféle játékstílusokat jutalmazó előnyrendszer, az úgynevezett Perks, ám a The New Ordertől eltérően az előnyök ezúttal nem egy, hanem több szintűek. Hogy értsük, pontosan miről is van szó, csak képzeljük el, hogy a fejlövésekért, a felgyújtott ellenfelekért, a csendes kivégzésért, a jól elhelyezett robbantásokért és úgy általában minden ravaszabb megmozdulásunkért elismerést kapunk. Ha kellő számút zsebeltünk be belőlük, úgy egy kötődő képességünk növekszik, tehát például adott mennyiségű csendes gyilkolásért a tisztek lassabban fújnak riadót, míg ha elég ellenfelet gyújtottunk fel böhöm Dieselkraftwerk lángvetőnkkel, úgy magunk egyre rezisztensebbé válunk a tűzsebzések ellenében.

Szerencsére ezek az előnyök nem igyekeznek az előtérbe tolakodni, szerepjátékos „pontosztós” attitűdöt kényszerítve a lövöldéhez szokott közönségre. Ehelyett csendesen fejlődnek a háttérben, tovább támogatva és erősítve minket a játékstílusunk által megrajzolt irányvonalon – pofás extra mulatság ez, ami tovább fokozza a fejlődés érzetét. Ehhez társul még a játék derekán felkínált három szuper találmány egyike (Örök hálánk, Set), amelyek még tovább potméterezik a stílust, amiben az elkövetkezendő pályákat végigtolhatjuk... szóval éljen a szabadság.

Habár a játék nem kínál többjátékos lehetőséget, a befejezés után is találhatunk elfoglaltságot. Ennek kulcsa a tiszteknél fellelhető enigma kártyák sokasága, melyeket tengeralattjárónk kódfejtő szobájában dekódolhatjuk, így pedig speciális orgyilkos missziókat nyithatunk meg. A célpontok a nácik nagyágyúi, az úgynevezett oberkommandantok, akik igazi keménytökű fritzekkel veszik körbe magukat – néhány óra boldog lövöldözés ez a DLC-k érkezéséig. Ha pedig valaki úgy döntene, hogy még ennél is többet akar, úgy a játékot újrakezdve kipróbálhatja a nyitányában bemutatkozó választás (nem spoilerezek) másik ágát is, ami ugyan nem fogj gyökeres változást hozni a játék fő csapásvonalában, de egy sajátos mellékzöngével és néhány egyedi küldetéssel biztosan megjutalmazza a kitartókat.

Végezetül illő szólnom még a technikai adatokról, meglehet, igazából nincs itt miről beszélgetni. A The New Colossus grafikája, hangjai és technikai megoldásai ugyanis ugyanazzal a kompromisszumot nem ismerő alapossággal készültek, amit a játék többi aspektusa. A fények, effektek, textúrák gyönyörűek, a hangeffektek ütősek, a szinkronhangok szinte kivétel nélkül profik és a játék a tesztelésre használt PS4 Pro platformon higanysima 60 FPS-sel szaladt. Meglehet, a megjelenés napjaiban a PC-s platformon akadtak nehézségek, a MachineGames mesterei vélhetően ezeket már javában korrigálják, így remélhetőleg hamarosan a játékot számítógépen nyüstölni kívánók is elégedettek lesznek.

A Wolfenstein II: The New Colossus október 27-én jelent meg PC-re, Xbox One-ra és PS4-re, mi a Sony konzolján teszteltük. A játék valamikor 2018-ban Nintendo Switchen is elérhetővé válik. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.