Verdák 3. - Kritika

Hogy folytatod minden idők legrosszabb Pixar-filmjét? Csakis úgy, hogy tudomást se veszel annak létezéséről. Húzol egy Jar-Jart, és a szériád legjobban utált karakterét, aki legutóbb még központi karakter volt, vendégszereplővé zsugorítod össze, és mint sok más menő franchise, te is visszatérsz az alapokhoz. Mikor még minden a száguldásról, a versenyről és a megfelelésről szólt...

Ha már az alapokról van szó: a Verdák első része méltánytalanul alulértékelt film. Lehet, hogy a magával hozott merchandise-forgatag idézett elő sokaknál heveny tikkelést, vagy szimplán a beszélő autók koncepciója az, ami kiverheti a biztosítékot (mik ezek? emberek és autók cronenbergi hibridjei? az emberiséget leigázó, öntudatra tért, szervessé vált gépezetek???), de a felszín mögött egy mélyen emberi történet bontakozik ki, amely a generációs szakadékról, a gyökereinkről és a tiszteletről regél. A srácok rengeteget tanulhatnak ebből a meséből, mi több, az őket kísérő felnőttek is, akik megtekintés után jó eséllyel feltárcsázzák az ősöket... És még nem beszéltünk a történetből visszatükröződő globalizáció aspektusairól, a hagyománytisztelet és a személytelenség harcáról, meg úgy általában a film elképesztő tudatossággal kiépített világáról.

Szóval a Verdák jó film, így nem csoda, hogy a harmadik részt részben kreatív, részben "kárpótlási" okokból megvalósító, de leginkább a kereskedelmi előnyöket szem előtt tartó Pixar hozzá tért vissza. Talán egy kicsit túlságosan is ragaszkodva az elődhöz.

Tudom, nekem semmi nem jó, hisz míg a Verdák 2. gyakorlatilag zsánert váltott (sportfilmből kémfilm lett), és az se volt jó (no nem a zsánerváltás miatt), most meg az a bajom, hogy a film túlságosan ragaszkodik az első részhez... A ragaszkodás jó dolog, ha ízléses, csak a dicső múlt folytonos felemlegetése vagy a korábbi berögződések, poénok felé történő konstans kacsingatás ezúttal kissé izzadságszagúnak tűnik - például azokban a percekben, mikor mások mellett már maga Villám McQueen is a saját egykori mantráján élcelődik. És mivel a sajnálatos módon elhunyt Paul Newman miatt Hudson doki kikerült a képből, ezért a visszatérésén dolgozó McQueen mellé egy új mentort választanak, aki igazából csak színében különbözik a háromszoros Piston kupa győztestől...

A történet azzal kezdődik, hogy Villám McQueen kiesik a versenyből, meg úgy általában a pixisből. Egyszerűen eljárt felette az idő: olyan, hipermodern versenyistállóban kinevelt autók veszik át a helyét, mint amilyen Vihar Jackson, a kiválóságával maximálisan tisztában lévő, McQueent eleinte finoman, aztán egyre durvábban megalázó szuperjárgány, amely egy szemlátomást visszafordíthatatlan folyamatot indít el, melynek révén az olyan elavult járgányok, mint amilyen McQueen lecserélésre kerülnek. Mielőtt azonban hasonló sorsra jutna, mint anno Hudson, McQueent felkarolja egy új befektető, és Cruz Ramirez képében még egy lelkes személyi edzőt is kinevez mellé, hogy segítsen neki ismét formába lendülni. Idővel kiderül, hogy Cruz közel sem annyira jó edzőnek, és Villám új patrónusának is vannak saját agendái a versenyző jövőjét illetően...

Első előzetesével szemben a Verdák 3. közel sem annyira komor, mint vártuk volna, habár a film által körüljárt kiöregedés kérdése valóban inkább a felnőtteket célozza meg, és a kicsik a versenysport modernizációjának kacsingatós illusztrációiban is elveszhetnek kissé, de aztán a film némiképp maga mögött hagyja a nyüzsgést, hogy némileg intimebb képet fessen a régi (McQueen) és az új (Ramirez) találkozásáról.

A film ilyenkor a legjobb, ezekben e percekben válik emberközelivé, így mikor ismét bejönnek a képbe a nagyjelenetek - ezek csúcspontja kétségkívül egy őrült roncsderbi lesz -, akkor a nézőtéren már jó eséllyel szorosabbá válik a kapcsolat a karakterekkel, és ugyan a már említett újabb mentor behozása felesleges körnek tűnhet, a kötelék van olyan erős, hogy a végső nagy roham kiváltja azt az érzelmi-izgalmi állapotot, ami egy ilyen film kulcsa.