Valerian és az ezer bolygó városa - Kritika

Hú, hol is kezdjem?! A film 1975-ben startol, de én megelégszem a távoli jövővel, ahol egy gigantikus, űrben lebegő, több ezer különböző fajt összesítő város rendjét többek között két jól képzett ügynök, Valerian (Dane DeHaan) és Laureline (Cara Delevingne) vigyázza. Aztán mikor a város mélyén egy radioaktív területre bukkannak, ami minden odatévedőt elnyel, az esetet felderítő két ügynök egy olyan konspirációra bukkan, amely elég sok mindent átértékel.

A Valerian pont ilyen, és ez a méregdrága produkció lehetett volna Besson főműve (melyhez a direktor még egy vadonatúj stúdiót is felhúzott), ha nem vétett volna egy óriási hibát, amire sajnos az egész - egyébként ezer másik sebből vérző, de a maga őrült pörgésével mégis fogyasztható - produkció majdnem ráment.

Állj fel, kedves Dane DeHaan! Sőt, álljon fel, Monsieur Besson!

Karrierje során hozott egy-két igen váratlan, de működő döntést - például amikor az Elrabolva formájában akciófilmet adott Liam Neeson alá, és ezzel pedig egy egészen új alzsánert teremtett meg -, továbbá felfedezte nekünk Nathalie Portmant is, amiért nem lehetünk elég hálásak, de ezúttal iszonyatosan mellényúlt. És ennek szemlátomást nincs is tudatában. A film full animált intróját követően - amely mintha az Avatart akarná parodizálni annak androgün jelzőit perverzül kihangsúlyozva - a film azonnal bedobja a nézőt a mélyvízbe, már ami Dane DeHaant illeti: a betegeskedő, kívülálló szerepekről elhíresült színészt azonnal félmeztelenül látjuk, ahogy a valószerűtlenül szép Cara Delevingne-nel kokettál, és miközben a film azt próbálja beadni, hogy ez a nyeszlett srác egy igazi nőcsábász, aki fergetegesen jóképű, meg minden, a néző azonnal lecsatol róla, és arra gondol, hogy a vetítés után hanyatt-homlok lemegy az edzőterembe...

Nem Valerian karakterével van a gond, sőt, a mai emancipált világban kifejezetten frissítőnek hatna egy klasszikus értelemben vett szoknyapecér, akit persze majd a kolleginája, Laureline (őt játssza Delevingne) végre észhez térít, csak azzal, hogy DeHaan bőrét húzzák rá, a szándék a saját magát rúgja tökön, és kizárólag egyfajta morbid tréfaként értelmezhető, amit egyedül csak a rendező érthet...

Apropó tréfák: a film humor tekintetében nagyon próbálkozik, de ezen a téren Besson nem volt túl ihletett. A beszólások, szituációs poénok meglehetősen laposak és kimódoltak, az abszurd megjelenésű figurák pedig önmagukban már nem elegendők a szórakoztatáshoz - mint Az ötödik elem idején, mikor az a film egyfajta kultúrsokként érte a közönséget, ami zavarában nem tudott nem nevetni a tarka összevisszaságon. A Valerian sztorija pedig amilyen egyszerű, legalább annyira túl van csavarva, hogy aztán az utolsó harmadban az egyik szereplő vagy 15 percen át magyarázza, hogy mit láttál idáig, és akkor döbbenj rá, hogy pontosan azt láttad, amit látni véltél: egy szögegyenes, közel sem magával ragadó történetet.

Még szerencse, hogy ezekért a csöppet sem apró hiányosságokért a film kreatív világalkotása sokszorosan kárpótol: a történéseknek helyt adó Alphát, azaz az ezer bolygó városát Besson és csapata hihetetlen nagy fantáziával alkotta meg, hogy ezt a világot még elképesztőbb akciójelenetekkel töltse fel, melyek között egy-kettő már-már zavarba ejtően összetett. És ezen a téren bőségesen érezhető a francia direktor fékevesztettsége: őt nem érdekli, hogy ezek a dolgok - a világ és az akció - hogy funkcionálhatnak a fizika és a logika törvényei mellett, mi több, ő azt akarja, hogy ezek a kérdések még csak fel se vetődjenek az emberben, ezért kifogyhatatlan bőségszarujából konstans módon önti a nézőre a vizualitást, amiben rengeteg ötlet, kiszámíthatatlanság és (részben azért kihasználatlan) potenciál rejlik.

Csak kár, hogy mindezek központjában ott áll a címszereplőt alakító Dane DeHaan, aki úgy fest, mintha egy teljesen más filmből csöppent volna oda, és most jól eltakarja a vásznat: tönkreteszi a tripet, amit ez a film kínál.