Mi - Kritika

Kritikánk spoilermentes.

Négyfős család érkezik egy vidéki nyaralóba. A fater ki akarja élvezni a dőzsölést, a tinédzser lány le sem jön a telefonjáról, az öccse pedig hülye játékokkal szórakoztatja magát, ha már vele senki sem foglalkozik. Szóval mindenki teljesen normálisan viselkedik, kivéve az anyát, akire - az ő szavaival élve - fekete felhőként ereszkednek le egyre kellemetlenebb emlékek, melyek a gyerekkorához köthetők, méghozzá ahhoz a momentumhoz, amikor tizenöt percre elkóválygott a szüleitől a helyi vurstliban.

Aztán a kellemetlen emlékekből hirtelen rémálom lesz, mikor a nyaraló felhajtóján egy négyfős család jelenik meg piros egyenszerkóban, ollóval a kézben és meglehetősen őrült tekintettel felvértezve. És még ennél is őrjítőbb a felismerés, hogy kiköpött másaik annak a családnak, amit azon nyomban el is kezdenek kegyetlenül, megállíthatatlanul terrorizálni.

Jordan Peele a 2017-es Tűnj el!-lel robbant be a köztudatba - mármint horrorrendezőként, azt megelőzőleg ugyanis a Key & Peele névre hallgató komikusduó egyik feleként volt ismert. Rendezői bemutatkozását egyből ki is kiáltották a horror új klasszikusának, amely még az Oscarig is eljutott, és nem teljesen érdemtelenül: az előítéletek két oldalát vizsgáló film érzékeny pontra tapintott Amerikában, amely a politikai előjelváltásnak köszönhetően ismét melegágyává vált a faji ellentéteknek. Ugyanakkor a Tűnj el! csavaros üzenetén túl sem volt színtiszta zsánerfilm: egészen pontosan a horror műfajának legelemibb aspektusait vegyítette a többféleképpen értelmezhető szürrealizmussal, méghozzá szatirikus felhangoktól sem mentesen. Egyéni film volt, na.

A Tűnj el! rajongóinak pedig van egy jó hírünk: Peele második filmjére sem hagyott fel ezzel a recepttel, mi több, tovább mélyítette annak összetevőit. Felszínét nézve a Mi alapvetően egy "home invasion" film, amiből a videotéka horrorszekciójának minden polcára jut egy-egy példány, de főleg az alsóbb régiókban kell keresni, mivel a lehető legegyszerűbb képlettel bír: gyilkos fenyegetés próbál behatolni a magánszférádba, te pedig próbálod ebben megakadályozni azt. A film ezen a szinten is kiválóan eldöcög: a család megpróbálja feltartóztatni a piros ruhás rémek rohamát, túlélni az éjszakát, és ha a szükség úgy hozza, hát visszavágni.

De ez csak a felszín. A film igazi értékeit, nyugtalanító szimbolikájának megoldását mélyebben kell keresni, az amerikai lelkiismeret mélyén, amit egyszerre mételyez meg a politikai öntudat és az azzal szembeni ignorancia. A család és az ő torz tükörképük a republikánusok és demokraták hosszú évek óta tartó ellentéte miatt kettészakadt Amerikát reprezentálja, melyben az átlagemberek szintjén ugyan mindkét fél egyforma, de a másik szemében kész szörnyeteg, csak mert más érdekeket képvisel. És persze ott vannak azok az emberek is, akik ezekre a dolgokra teljesen érzéketlenül élik az életüket, és csak arra várnak naiv nemtörődömségükben, hogy a politikailag erősebb fél felzabálja őket. Talán ezt a szürke tömeget reprezentálják a filmben számos alkalommal feltűnő, áldozati szerepet betöltő vagy éppenséggel a legnagyobb horror közepette is ott lébecoló nyulak.

A film a terrorizmusra és annak a szociális médiának köszönhetően megváltozott jelentőségére is reflektál: manapság az elkövetőek személye még nagyobb hangsúlyt kap, mint régebben, amikor a sorozatgyilkosokra egyfajta mumusként, a terroristákra pedig közhelyes, tőlünk távol tevékenykedő karikatúraként néztünk. Az azonnali médiafelületeknek, élőben közvetített akcióknak köszönhetően a terror közelebb került hozzánk, az elkövetőek pedig olyanok lettek, mint mi. Vissza is lehet velük élni: köztünk élnek, bármikor akcióba lendülhetnek, és akkor senki sem lehet biztonságban. Féljünk, rettegjünk tőlük! Az azonnali és meghatványozódott figyelemnek hála pedig az erőszakra hajlamosak is szélsőségesebb tetteket hajtanak végre, és most már azok is jó eséllyel jutnak el a cselekvésig, akik korábban megmaradtak a tervezés és szövetkezés szintjén. Így tudnak kiemelkedni, mások lenni, mint mi.

Vérfagyasztó gondolatokat szül ez a film, amit viszont Peele a gyökereihez visszakanyarodva hol a horror műfajára, hol a helyzet abszurditására reflektáló humorral, hol pedig a lehető legdirektebb poénokkal ellenpontoz, és ez szintén sokat dob az összkép egyéni érzetén. Parajelenetek tekintetében talán nem túl erős a film, a kamerahasználat és a vágás nyugodtsága, kimértsége inkább a szituáció végzetességét hívatott aláhúzni. De ez nem jelenti azt, hogy a film vontatott lenne, sőt! Hosszabb bevezetőjét követően a Mi felpörög és a befejezéséig egy pillanatra sem vesz vissza tempójából - csak ezt az akciót követi a kamera hideg és kitartó távolságtartással. Ami pedig a színészi játékot illeti: a család minden tagja - és azok tükörképe is - kitűnő, de mindnyájuk közül messze kimagaslik Lupita Nyong'o játéka, aki egyszerre a Minek köszönhetően sétál be a műfaj legnagyobb anyatigriseinek és szörnyetegeinek panteonjába.

---

Az Mi március 21-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.