Transformers: Az utolsó lovag - Kritika

Michael Bay most már nem is szabadkozik. A fogadkozás is annyiban merül ki nála, hogy megígéri, hogy ez lesz az utolsó, amit ő rendezett. Mostanra a fogadkozás áttestálódott rám: minden egyes alkalommal, mikor Transformers-mozi elé ülök, megfogadom, hogy most kikapcsolom az agyam, és hagyom, hogy magával sodorjon az elképesztő látvány. De ez a film, ez még egy agyhalottat is felháborodásra késztetne, annyira hajmeresztő.

Nos, Az utolsó lovagon nem nagyon lehet röhögni, maximum amiatt, hogy helyenként mennyire elképesztően kínos, mennyire szemérmetlenül suttyó, mennyire primitív; azon az ember inkább csak széttárja a karját, hogy mindamellett sztori szempontjából mennyire hányaveti, mennyire felkészületlen, már-már arrogáns.

Már a kezdés ugrik egy emberes szaltót a lecsóba. Talán még a legedzettebb Transformers-rajongók is csak kapkodják a fejüket értetlenkedve, hogy mi is történik körülöttük, olyan összeszedetlennek tűnnek az események. Megtudjuk, hogy az alakváltók már évezredekkel ezelőtt jelen voltak Földünkön, mi több, kivették a részüket Arthur király és a kerekasztal lovagjainak viaskodásában is. Később azt is megtudjuk, hogy az alakváltók minden fontosabb háborúból kivették a részüket, és ezt látva bárkiben felmerülhet a kérdés, hogy miért nem maradt róluk soha egyetlen feljegyzés sem, és az első Transformersben miért csodálkozott rájuk mindenki, hogy ilyenek is vannak, mikor még a II. világháborúban is bevetették magukat, az pedig nem évezredekkel ezelőtt történt.

Az igazi kavarás mégis a jelenbe ugorva kezdődik: az alakváltók be vannak tiltva (kivéve Kubában, ahol vígan labdázgatnak a tengerparton), a kormány külön katonai egységet hozott létre, amely a levadászásukra szakosodott. Közben a világűrből egyre-másra potyognak alá a robotok, a frász se tudja, miért, mint ahogy az sem világos, a kormány miért köt egyezséget Megatronnal, aki egy, az Öngyilkos Osztagot idéző montázs keretében sorolja fel azokat a vadabbnál vadabb álcákat, akiknek elengedését egy bizonyos küldetés teljesítéséért cserébe kéri (hogy mi ez a küldetés, az sem egészen világos). Ezek az álcák tényleg vadabbnál vadabbak, mindegyiknek nagyon menő a neve, és úgy fél óra után teljesen kiíródnak a filmből. Nem ők az egyetlenek, akik elfelejtődnek.

Kiderül, hogy a világon vannak lezárt zónák, egyfajta háború sújtotta senkiföldjék, ahol még lehet alakváltó-aktivitás. Az egyik ilyen a harmadik részben földig rombolt Chicago: itt kutat Cage Yeager (Mark Wahlberg) is túlélők után, és itt találkozik a 14 éves Izabellával (Isabela Moner) is, aki szintén a transformerek megmentésén ügyködik. Nagyon bátor a kiscsaj, habár el nem tudjuk képzelni, mire megy egy mikrobi szerű, ütött-kopott kis transformer társaságában a nehézfegyverekkel és rakétákkal felszerelt kormányszervekkel (és ha már itt tartunk, az álcákkal) szemben. Erre a film soha nem is ad bizonyítást: és hiába van Izabella az első órában kulcsfiguraként aposztrofálva, utána simán elköszön tőle a cselekmény, hogy csak az utolsó fél órára hozzák vissza - akkor is koloncnak. Mondjuk, ha jobban belegondolok, olyan ő, mint valami talizmán, hisz ez egy kölyökbarát univerzum, így a katonák hiába lőnek ki egy tőle meg még néhány másik kölyöktől öt méterre álló alakváltóra egy föld-levegő rakétát, nekik hajuk szála sem görbül becsapódáskor.

Apropó talizmán: mint a korábbi Transformers-filmeknek, így Az utolsó lovagnak is van macguffinja, azaz tárgyiasított mozgatórugója, ezúttal kettő is - egy ősi érmére emlékeztető jelvény, amely a legváratlanabb pillanatokban képes átalakulásra (ahogy azt a cselekmény megkívánja, ugye), no meg Merlin botja, melyről kiderül, hogy vele életre kelthető az elpusztult Cybetron, amely el is indul Földünk felé. Erre a botra hajt a rosszak oldalára pikk-pakk átállított, majd a megfelelő pillanatban egy csapásra megjavuló Optimus fővezér és Megatron is, mi több, ezt a botot akarja megtalálni egy angol lord (Anthony Hopkins) is, aki ezért Angliába hívja Yeagert, hogy felfedjen neki egy olyan háttérsztorit, amitől minden jóérzésű ember zokogva temetné markába az arcát. Egyáltalán nem meglepő, hogy Hopkins a minap bevallotta, hogy nem értette a film történetét - ahogy Basil Expositionként előadja azt, abból alig-alig lehet bármi értelmet kisajtolni. Megtudjuk, hogy a Földünk nem akármilyen bolygó, kiderül a Transformereknek a fentiekben már ecsetelt történelmi jelentősége, továbbá megtudjuk azt is, hogy létezik a witwickánusok, egy lovagi rend, amely arra hívatott, hogy fenntartsa a rendet a világban. Ide tartoztak a legnagyobb koponyák Newtontól Einsteinig, és igen, egyikük volt Sam Witwicky is, a jó ég tudja, miért. És ennek a háznak a leszármazottja Vivian Wembley (Laura Haddock) oxfordi professzor is, akinek legalább három tárgyból van doktorátusa, nem mellesleg minden helyzetben úgy fest, mint egy szupermodell, és még egy tengeralattjárón is képes úgy átöltözni, hogy nem is vitt magával váltásruhát.

Szóval míg a film első fele egy zavarosan ecsetelt hadi állapotot próbál bemutatni, a második fele szimplán rálegyint erre, és mindenki Merlin botjára kezd el hajtani. Ez a hajtás pedig leginkább abból áll, hogy az egyik helyről a másikra sodródó szereplők hangosan üvöltöznek egymással, szexista nyilatkozatokat tesznek, rasszista kliséknek felelnek meg, és úgy általában se füle, se farka módon kommunikálnak egymással. A zavart tovább fokozzák az ad-hoc megoldások (az egyik robot néha előránt egy olyan fegyvert, ami képes megállítani az időt(!), de csak néha, mert különben túl könnyen meg lehetne oldani a film összes problémáját), a teljesen kiszámíthatatlanul viselkedő karakterek (Hopkins komornyik robotja például a legváratlanabb pillanatokban esik neki főhősünknek, máskor pedig a legszorultabb helyzet közepén szó nélkül elmegy... halászni), és a fel- és eltünedező figurák, melyek eltűnése (milyen jó lett volna, ha akkor ott lettél volna!) és feltűnése (milyen jó, hogy jöttél!) kizárólag az írók kényelmét szolgálják.

Nehéz elhinni, hogy ezt a hányaveti módon összehordott, mindenféle körültekintést mellőző forgatókönyven négyen dolgoztak (köztük ugye az Oscar-díjas Akiva Goldsmannel): de tudjátok, mit, megérdemeljük ezt a filmet. Amíg a Transformers franchise ebben a formában is milliárdos bevételeket hoz, addig az alkotóbrigád nem fog változtatni a stíluson, nem erőlteti meg magát olyan területeken, melynek hiányosságaira csak mi, "besavanyodott kritikusok" hívjuk fel a figyelmet, és inkább odateszik magukat a látványnak, mert úgy tűnik, azzal bármit el lehet adni. A Paramount pedig úgy véli, hogy még nagyon sokáig.