T2 Trainspotting - Kritika

Az első Trainspotting piszok menő volt hosszú éveken keresztül. Generációs filmként működött: alig, hogy kijöttünk a moziból róla, gyakorlatilag már álltunk is vissza a sorba. Nem volt olyan házibuli, ahol ne került volna szóba a film egy-egy jelenete, illetve valaki mindig elszavalta Renton híres „válaszd az életet” monológját. A filmzene CD-t meg vagy ötször megvettem, mert valaki mindig lenyúlta. Most is csak egy üres tok van a polcomon!

Amikor készült a Trainspotting, még nem volt kötelező mindent folytatni (ma már azt is muszáj, amit nagyon nem kellene), így sokáig nem fenyegette a mű kultikus státuszát semmi. Az első baljós tényt a film alapjául szolgáló azonos című regény írója, Irvine Welsh szolgáltatta, amikor megírta a Pornó című folytatást, mely tulajdonképpen az előzmény halovány koppintása volt kifejezetten gyenge ponyva-stílusban megírva. Boyle ezért sem ugrott rá a gyors folytatás lehetőségére. Most, húsz évvel később, amikor már A part főszerepének elvesztése miatt megsértődött Ewan McGregort is rá tudta beszélni a visszatérésre, is csak inspirációként tekintett a regényekre, önálló történetet hozott össze John Hodge forgatókönyvíróval. Tegyük hozzá: vékonykát. Így a viszonyom a T2 Trainspottinggal korántsem felhőtlen. Elvégre, ha nem is akkora pofont vártam, mint ábrándozó fiatalként kaptam, azért nem érdemeltem volna egy ilyen üres filmet.

A konkrét cselekménybe ott kapcsolódunk be, amikor Renton pontosan húsz év után visszatér Edinburgh-ba, ahol várnak rá a becsapott és meglopott barátok: Spud, Betegfiú, aki most már inkább a Simon megszólítást kedveli és a börtönből megszökő, továbbra is hiperaktív Begbie. Ki-ki vérmérséklete szerint fogadja őt. A T2 legzseniálisabb jelenete, amikor Renton és Begbie egymásra talál – kár, hogy nem jutott több ilyen a filmbe.

Az első film női karaktereit Boyle félretette, és bevezettetett egy újat: Betegfiú bolgár barátnőjét, bizonyos Kovács Veronikát (aki ezzel a névvel akár magyar is lehetne...). Eddig oké. Sőt, ami kifejezetten konzekvens döntés volt az írók részéről, hogy igazából egyik drogos rosszfiú sem lett pedáns családapa, nem kell semmilyen dajkamesét elhinnünk a változó emberi természettel kapcsolatosan. A színészek komolyan vették a feladatot, szemmel láthatóan „mélyre nyúltak”, és lubickolnak a szerepeikben. Akkor, mire föl elégedetlenkedek? – adódhat a jogos kérdés.

A probléma, hogy Boyle-nak igaza volt, amikor azt mondta: kockázatos folytatni a Trainspottingot. Tulajdonképpen nem is merte meglépni – vagy annyira szereti a saját filmjét, hogy már ő sem látja a fától az erdőt. Nem folytatta a Trainspottingot, inkább megidézte azt. Mi mással lenne magyarázható, hogy az egész T2 olyan, mint egy T1 idézethalmaz? Az első rész összes kultikus jelenetét - mintegy kötelező házi feladatként - így vagy úgy, de megismétlik. A helyzetet fokozza, hogy nem csak a húsz évvel később játszódó jelenetekben kell kvázi újranézni az első filmet, hanem csaknem konkrétan is, Boyle ugyanis folyamatos bejátszásokkal sokkolja a nézőt. Mintha egy réges-régen, „örökre feloszlott” rockbanda nyugdíjas tagjainak halál előtti utolsó utáni hakniját néznénk, hallgatnánk.

Ha az volt a cél, hogy lássuk mennyire öreg már Ewan McGregor, Johnny Lee Miller vagy Robert Carlyle a korábbi spottingos állapotához képest, akkor Danny Boyle elérte a célt (Spud az már csak Spud maradt). Ha rajongói minőségemre bazírozva a kedvemben szeretett volna járni, jelentem, nem jött neki össze. Mint ahogy több évtizedes osztálytalálkozókon sem ugyanaz az élményfaktor, ha felkérjük az akkoriban legmenőbbnek számító csajt, aki ma már háromgyerekes anyuka.

Nem rossz dolog a nosztalgia, de ez, ebben a formájában sokkal inkább narcisztikus önismétlés. Danny Boyle az önmagának alkotott szerelmi vallomáson túl nem tett le az asztalra semmi érdemlegeset. Az első rész által propagált „Cool Britannia”-életérzésről - elképesztő módon - egyetlen szó sem esik, hovatovább arról sem, mi van ma helyette a skóciai utcákon. Míg korábban szar volt skótnak lenni, most erről az önostorozásról szó sem esik, pedig a Brexit kapcsán felvetődő skót nemzeti érzelmek erősödése több mint forró téma lehetett volna.

A friss „válaszd” monológ is igen távol áll az egyébként elvárt forradalmi szinttől, hogy azt bárki később józanul vagy bódultan beidézze. Elvégre az olyan „szenzációs” jelenségekről, mint a Facebook, mindenki tud magától kocsmafilozófiát gyártani. Persze, nem kell minden filmben a direkt társadalompolitikát keresni, de egy olyanban, amely a Trainspotting címet viseli, nem lett volna kérdés. Így csak maradt a profin kivitelezett stílusgyakorlat.

A T2 Trainspotting március 2-án érkezik meg a magyar mozikba. Tudósítónk a filmet a Berlinalén látta.