Tony Hawk's Pro Skater 1 & 2 - Kritika

A Tony Hawk’s Pro Skater 1+2 sokak számára egy kulturális mérföldkő, ami emlékművet állít a deszkás szubkultúra előtt. Másoknak egy csipetnyi szentimentalizmus, ami visszaröpíti őket bő két évtizeddel fiatalabb önmagukhoz, ahogy az első generációs PlayStation előtt csücsülve bűvölnek nyaktörő mutatványokat a képernyőre. S persze akadnak olyanok is, mint jómagam, akik egyetlen percet sem töltöttek gördeszkán állva, így számukra a Pro Skater széria kínálta azt az élményt és lehetőséget, ami valahogy kimaradt az életükből. Bárhogy is, a szégyenteljes 2012-es botlás után a sorozat nemcsak, hogy megújult és megszépült, de megmutatta, hogy klasszikus alapokra építkezve is lehet nagyot durrantani 2020-ban.

Miután rongyosra nyúztuk a csak előrendelők számára elérhető Warehouse demót, már epekedve vártuk, hogy a kétpercnyi deszkás mennyország után végre ismét kihívásokat kergessünk, őrült trükköket fűzünk egymásba, és hogy a demó múlékony sikerei után ezúttal értéke is legyen mindannak, amit teszünk. A játék pedig megérkezett és tágra nyitotta az emlékek kapuját. Mintha ismét 1999-et írnánk, a húsz esztendős izomreflexek működésbe léptek, s bár a látványvilágot a korhoz csinosították a Vicarious Visions szakemberei, az élmény minden pillanatában autentikusnak tetszik. A 19 pálya elrendezése, a trükkök, a mozgás – a játék egész dinamikája főhajtás az eredeti címek előtt. S bár itt-ott kétségtelenül tetten érhető a modernizáció és a jelenkori játékkomfortra való törekvés, ez mit sem von le a dolog nosztalgikus varázsából.

A fejlesztők bátran, de tisztelettel nyúltak az anyaghoz. A pályák szerkezetén például nem változtattak, cserébe bőven felékítették azokat a limitált technikai lehetőségek okán korábban kimaradt részletekkel. Az elmagányosodott bevásárlóközpont kicsit posztapokaliptikus hangulata, vagy a graffitivel ezúttal jócskán telefirkált Venice Beach mind ezen törekvés gyümölcsei, de említhetnénk az extra kihívásokat, amin még a játékot álmukban felidézni képes veteránok is meg fognak lepődni. Hősünk mozgása és az irányítás is nagyobb részt érintetlen maradt, ám ezúttal a karakterek kaptak némi súlyt, ami óvatos kellemmel ugyan, de beleszól deszkásunk manővereibe. Persze megijedni kár, hiszen a játék továbbra is megőrizte fizikát meghazudtoló légiességét és lendületét, ez az extra „umf” pedig csak segít hangsúlyt helyezni egy-egy méretes ugrás végére. Sajnos a hagyománytisztelet lobogója alatt visszakérezkedett néhány régi furcsaság is, mint amilyen az olykor esetlen fordulás vagy a „halálos” lépcsők, melyeken botladozva értékes másodperceket veszítünk. Mindezek azonban apróságnak tűnnek az amúgy roppant kézre igazított kezelés fényében.

A játék meglepően addiktív, és a pár perces menetek észrevétlenül olvadnak órákká, míg egy-egy pályán a S-K-A-T-E szó betűit vadásszuk, titkos kazetták után kutatunk, őrült kombókkal igyekszünk elérni a kihíváshoz szükséges pontértéket, esetleg ravaszul elhelyezett jártasságpontokat igyekszünk elcsípni. Senki ne várjon egy, a játékon átívelő történetet, itt a deszkázásé a főszerep, amit vagy valamelyik legenda bőrébe bújva, vagy egyénileg gyártott karakterünkkel élvezhetünk. A cél maga a tökéletességre való törekvés, olyannyira, hogy még a kihívások is jobbára azért léteznek, hogy lehetőség szerint megvillantsunk minden lehetséges deszkás trükköt, amit elsajátítottunk, legyen az bár egy egyszerű ollie, egy kickflip vagy éppen egy nyaktörő wallride.

A fejlődésünk három fronton történik (és itt most nagyvonalúan kizárom egyéni, játékosi fejlődésünket). Egyrészt ezúttal a pályán talált zöldhasúak helyett a kihívások teljesítésért jár a pénz, amiből karakterünket csinosíthatjuk, ruhák és kiegészítők, deszkafestések és alkatrészek tengerében tallózva. Üröm az örömben, hogy csak a saját gyártású deszkások esetében él ez a lehetőség, a legendák (bár gyakran több iterációban léteznek) nem öltöztethetők ilyen módon.

A magas pontszámért, kombókért, teljesített pályákért tapasztalati pont jár, amivel avatárunk fejlődik, újabb logókat, mozdulatokat és híres deszkásokat nyitva meg. Végezetül a pályákon szétszórva találhatunk ravaszul elpakolt jártasságpontokat, amit, ha elcsípünk, az adott deszkást fejleszthetjük vele (szemben a korábbi két valutával, ez minden egyes karakter esetében egyéni). Míg a deszkás legendák előre leosztott jártasságkészlettel nyitnak, addig saját gyártású karakterünk profilját mi határozzuk meg. Mekkorát ugrik, milyen az egyensúlyérzéke, milyen a deszkakezelése; számos képesség között szórhatunk szét pontokat, amiket aztán tovább fejleszthetünk a pályákon elhelyezett jártasságpontok begyűjtésével.

Amennyiben végig szaladtunk az első két rész pályáit tartalmazó egyjátékos módon, úgy többjátékos módban is megmérettethetünk. Meghívhatjuk barátunkat, vagy akár egy publikus lobbyba is becsatlakozhatunk, hogy aztán valamelyik jól ismert többjátékos módban – Trick Attack, Graffiti – mutassuk meg, hogy ki a legjobb. Lehetőség van kétfős, lokális, osztott képernyős játékra is, de sajnos ez alkalmasint olyannyira megpróbálja a jelen generációs konzolok erőforrásait, hogy a képfrissítés hajlandó fájdalmasan visszazuhanni. A játék nem válik ugyan játszhatatlanná, de az egyéni játék lendülete mellett már ezek az alkalmi botlások és szembe ötlőek.

A kreatívabb játékosok saját parkot építhetnek az eredeti játékban már bemutatott Create a Park opció segítségével, ezúttal az opcióik azonban jelentősen bővebbek. A hagyományos rámpák és csövek leszórása mellett egész különleges darabok is rendelkezésünkre állnak, melyek segítségével a türelmesebbek elképesztő parkokat kreálhatnak, amit aztán a kellő exhibicionizmussal bíró építészek az online közönség előtt is megvillanthatnak.

Szóltunk már a grafikáról és a teljesítményről, de a zenéről még nem, és hát mit ér egy Tony Hawk-játék odaverős soundtrack nélkül? Nos, a Pro Skater 1+2 ezen a téren sem szégyenkezhet, hiszen az első két rész klasszikus dallamai mellett (amit amúgy kevés kivétellel ismét megkapunk) egy halom új szám is bemutatkozik. Ezeket aztán zenegép jelleggel pörgeti nekünk a játék, de szerencsére a lejátszási listát kedvünk szerint a nekünk tetsző számokra karcsúsíthatjuk, vagy akár egy szimpla gombnyomásra át is ugorhatunk egy-egy nótát. Skate punk, rap, hip-hop és még néhány hagyományosabb pop dal is felkerült a listára, tehát a választékkal nem lesz gond.

A Tony Hawk’s Pro Skater 1+2 2020. szeptember 4-én jelent meg Xbox One és PlayStation 4 konzolokra, illetve számítógépekre egyaránt. Mi a Sony gépén teszteltük azt. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játékkalendáriumunkhoz!