Tomb Raider - Kritika

Vannak dolgok, amiben Hollywood egyszerűen képtelen fejlődni. Hiába koppintanak újra meg újra az orrára, nem hajlandó változtatni azokon a recepteken, melyeket beváltnak hisz, még úgy sem, hogy az ezek alapján készült filmfőzeteket gyakorta visszaöklendezik a nézők.

Nagyjából ez az ördögi kör eredményezi a videojáték-adaptációk átkaként ismert jelenséget, és ennek esett áldozatul az új Tomb Raider is.

Ugyan elképesztő örökség vár rá, a fiatal Lara Croft (Alicia Vikander) mégis inkább biciklis futárként tengeti életét, mert azzal, hogy átvenné hét évvel ezelőtt eltűnt apja (Dominic West) vagyonát, hivatalosan is holttá nyilvánítaná az egyetlen embert, akit igazán szeretett. De mikor egy rejtélyes üzenetből kiderül, hogy apját merre látták utoljára, a lány felkerekedik, hogy a nyomára leljen, hátha...

Ha eredettörténetet forgatsz, nagyon fontos, hogy az eredőd olyan szilárd legyen, amibe aztán az egész filmed során bele lehet kapaszkodni. Sajnos, a Tomb Raider már az origóban bukdácsol, ugyanis elképesztően felületesen szkeccsel - karaktert, történést egyaránt. Mielőtt igazán megérthetnéd, hogy az ifjú Croft miért kínozza magát, a narratíva hol viccelődve, hol a cselekményből teljesen kivehető akciójelenetek formájában már tovább is lendül az elkerülhetetlen nagy kaland irányába, amely ugyan hiába ígérkezik tényleg globálisnak, érzelmi kötődés híján olybá hat, mint szép képeslapok sorozata.

Természetesen lehet ezekben gyönyörködni, de mennyivel izgalmasabbak és hatásosabbak lennének a látottak, ha Lara karakterének megalkotásában az alkotók messzebb mentek volna a külsőségeknél, és kissé beásták volna magukat a lány érzelmi és szellemi világába. De valahogy erre sosincs idő: a mélységit tekintve simán leírható felvezetést követően Lara hamarosan egy lakatlan szigeten találja magát valahol a japán partvidéken, ahol egy rejtélyes vállalattal és annak könyörtelen fejével (Walton Goggins) találja szembe magát. Az ennél sokkal többre képes Goggins meg sem próbál tucatfigurájából akár egy hangyányival többet is kihozni annál, ami a forgatókönyvben írva vagyon - parancsolgat, fenyegetőzik, gyilkolászik, ahogy az elvárható.

Ezzel szemben Vikander tényleg mindent megtesz annak érdekében, hogy az utolsó csepp mélységet is kisajtolja elkeserítően gyéren megírt figurájából. Nem elég, hogy a törékenységéről ismert színésznő fizikálisan is nagyon durván felkészült a szerepre, még színészi eszköztárát is magas fordulatszámon pörgeti, de mindhiába, a szkript és a rendezés nem ad elég teret a karakternek ahhoz, hogy érezze a felfedezés örömét, az elveszettség fájdalmát vagy az első vér szívbemarkoló élményét. Ezeket a 2013-as játék sokkal jobban megragadta, pedig jóval kevesebb pixelből épültek fel, mint az Oscar-díjas svéd arcjátéka.

Ugyanakkor a film elég sokat tesz azért, hogy kiszolgálja a játékok rajongóit: ebben odáig megy, hogy konkrét jeleneteket idéz meg a játékokból, melyek a nézőt is arra késztetik, hogy virtuális kontrollert ragadjon, miközben szerencsére ezek a szcénák nem vesztik el filmszerűségüket, azaz nem kacsintanak ki úgy, mint tette azt pl. a Doom belső nézetes akciója. Ezúttal is központi motívum lesz egy csapdákkal teli, felfedezésre váró sírkamra, Vikander Larája pedig nem csak kinézetében, de eszközválasztásban is a játékos elődjét idézi, amely remek, habár egyáltalán nem meglepő főhajtás.

Kár, hogy a kétségkívül jól kivitelezett elemekre és Vikander rátermettségére nem sikerült egy jobb, vagy legalábbis jobban előadott történetet felhúzni - csak egy kicsit, de azért a rosszemlékű Assassin's Creeden még bőven innen elszakadni a konvencióktól. Mert így a Tomb Raider nem több egy tisztességes játékadaptációnál, és egy instant felejthető filmnél.

---

A Tomb Raider március 15-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.