Titán - Kritika
Fémesen nem egyszerű
Figyelem! A cikkben lehetnek apróbb SPOILEREK a Titán cselekményére vonatkozóan!
Julia Ducournau rendezői bemutatkozását, a zavarba ejtő Nyerset egy még zavarba ejtőbb filmmel folytatta, aminek egyenetlen, de nagyon fémes felületébe beletörhet a fog.
Erről van szó
Miután egy gyerekkorában elszenvedett balesetet követően Alexia (Agathe Rouselle) fejébe egy titánlemezt építenek, a nő különös vonzalmat kezd el érezni az autók iránt - olyannyira, hogy rendszeresen szeretkezik is velük, aminek az lesz a vége, hogy az egyiktől teherbe esik. Jól olvastátok. Később Alexia üldözötté válik, és befogadja őt Vincent (Vincent Lindon), a megtört tűzoltókapitány, aki tíz éve elveszett fiára ismer rá a nemét - és terhességét - bő ruhákba rejtő nőben. És csak innen lesz igazán szürreális az egész...
Ezért jó
2016-os rendezői bemutatkozásával, a Nyers című kannibálfilmnek álcázott felnövéstörténettel Julia Ducournau alaposan berúgta (nem csak) a horror kissé nyikorgó ajtaját, így második munkáját már felfokozott figyelem kísérte, de ez cseppet sem ejtette zavarba a fiatal rendezőnőt. A Titán sokkal öntörvényűbb, fordulatosabb és szédületesebb film lett, mint a Nyers: amennyire nehezen dekódolható, legalább annyira zavarba ejtő, és ez a szó mindkét értelmében véve is így van. A Nyerset oldó humor ezúttal már sokkal ritkásabb szereplő, annak húsba vágó - nomen est omen - nyersessége itt is jelen van, de a történet az elképesztően vad és kényelmetlen első félóra után visszavesz a tempóból, hogy egy jóval intimebb, de nem kevésbé kényelmetlen apa-fia... lánya... szeretője? kapcsolatnak adja át a helyet, amely aztán mindkét szereplőjéből iszonyú sokat kíván és szemlátomást ki is vesz.
Rouselle-nek ez az első filmszerepe: sőt, soha nem is gondolt arra, hogy színésznőnek álljon - Instagram-oldalán szúrták ki a fotósként/költőként dolgozó életművészt, aki a megkeresésen nem is volt különösebben meglepve, ugyanis kinézete miatt gyakran nézik férfinak. Szerencsére nem ez a legfontosabb tulajdonsága, ugyanis tekintetében, manírjaiban ott van az a sebzett vadság, ami Alexia karakterét teljessé teszi. Lehet, hogy mint színésznő, ő ennyi is volt, és úgy is játszik ebben a testet-lelket feltáró szerepben, mintha nem lenne holnap. Kellett is mellé egy olyan színészveterán, mint Vincent Lindon, aki már a 35 évvel ezelőtt bemutatott Betty Blue óta ott van a francia filmes körökben és mindig merészen választ, de talán még soha nem volt annyira kitárulkozó, mint a tudatmódosító szereken élő, megtört apa szerepében, aki emberei előtt még keménynek mutatja magát, de úgy szívja magába a reményt a tíz év után visszakapott "fiát" látva, mintha az is drog lenne - pedig az első pillanattól kezdve látszik, hogy csak áltatja magát.
Ezért nem jó zavarba ejtő
A Titán egyik legnagyobb erőssége egyben a legnagyobb rákfenéje is: az, hogy nehezen dekódolható - hogy az ember Cronenbergbe meg Az Imposztor igaz történetébe csimpaszkodik kapaszkodóért -, legalább annyi izgalommal jár, mint fejfájással. Mit akar ezzel a filmmel mondani Ducournau? Biztosan nem elégszik meg azzal, hogy sokkol, hisz az őrületes nyitányt követően a sokkhatás jó időre háttérbe vonul (a film elkerülhetetlen végén azért visszatér), mint ahogy a remény és a vágy hazugságba csomagolt drogjának bemutatásán is szeretne túllépni.
Arra tudunk csak gondolni, hogy a film olyan embereket akar bemutatni, akiknek saját testük (és múltjuk) a legfőbb ellenségük: habár a táncosnőként dolgozó Alexia a testéből él, valójában gyűlöli azt, és a másikhoz is csak a piercingje miatt vonzódik, legszívesebb azt harapná ki belőle, azt tenné magáévá. Az öregedéssel szembesülő Vincent is gyűlöli a saját testét (és az emlékeit), amiért már képtelen megtenni azt, amit korábban. Ez a gyűlölet (és a mardosó múlt) pedig mindkettőjüknél önpusztításba megy át. Aztán valami másba, egy olyan transzformációba, ami a testtől, a szülő-gyermeki és a nemi szerepektől is elszakad (no meg az emlékektől is)... Legalábbis szerintünk. De ki tudja? Ducournau jóval kevesebb mankót ad, mint előző filmje esetében, ezért egyszerre kívánjuk őt a fenébe és kérleljük, hogy le ne térjen erről az útról!
Megéri a pénzét?
Vicceltek? Ennél szuggesztívebb, felháborítóbb és magával ragadóbb filmet aligha láthattunk idén. Nem a szó szokásos értelmében sokkol: hatásmechanizmusa messze túlnő a film direkt élményén, és inkább később kezdi el masszírozni az agyat, sőt, egy idő után tépkedni, harapdálni azt. Szóval csak óvatosan... és bátran! Testhorror, megtörtség, szeretet és szerelem és egy gyilkos hajtű: nem minden áll össze ebben a filmben, de az érzései olyan erősek és tartósak, hogy a Titánnak egyszerre van szaga és íze, és egyiktől se lehet könnyen szabadulni. De nem is biztos, hogy akarnánk.
A Titán (Titane, 18 éven aluliaknak nem ajánlott) 2021. október 28-án kerül a mozikba. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.
KRITIKA: Titán
