Titan Quest - Kritika

Van, aminek jól tesz a kor... egy üveg bornak, egynéhány sajtnak, az emlékeinknek... azonban a Titan Quest nem tartozik ezen dolgok közé. Az eredeti játék még anno számítógépeken jelent meg, valamikor a prehisztorikus 2006-os években, abban az időszakban, amikor boldog-boldogtalan Diablóra hajazó hack 'n' slash játékok gyártásában látta a megváltást. A Titan Quest is ugyanezen bólés tálból merített, így az alap mixtúra mindennek fog hatni, épp csak ismeretlennek nem... hiába a görög mitológia mostanra kopottra csiszolt áthallásai.

Félreértés ne essék, a Black Forest Games derék iparosmunkát végzett, amikor újratatarozta az erősen málló felépítményt – nagyobb felbontással, új textúrákkal és a DualShock 4 irányító minden erősségét figyelembe vevő kezelőfelülettel kedveskedtek a meglehetősen későn befutó játékosoknak. A gond csak annyi, hogy ezúttal maga az alapanyag az, ami divatja múlt. Már akkor sem volt eredetinek nevezhető, amikor éppen csak lekerült a futószalagról, márpedig 2018 játéközönében egy effajta élmény pont olyan diétás, mint a cukor nélküli limonádé.

Azoknak, akik nem ismernek a műfajt (akad még ilyen?), illetve magát a Titan Questet, hadd ejtsek néhány szót az alapokról. Rögtön kezdetnek nyilvánvaló... különösen, ha valaki már nyüstölt bármilyen Diablo klónt... hogy egy efféle izometrikus szeletelés agyunkat aligha, türelmünket és kitartásunkat már annál inkább próbára fogja tenni. Adott egy hős, férfi vagy nő, aki a börtönbe zárt titánok kitörése után elszabaduló káoszt hivatott rendbe rakni... jobbára úgy, hogy felszecskáz minden mitológiai rémséget, ami az útjába kerül. Végtelen nagy és meglehetősen változatos, de éppen annyira üres térképek tucatjain vándorlunk keresztül, nyakló nélkül tűzve kardélre mindent és mindenkit, aki csak szembe jön. A helyiektől alkalmi feladatokat vállalva törtetünk előre a végcél felé, ami nem más, mint a rakoncátlan, szökevény titánok „megsapkázása”.

Utunk során aztán szekérszámra szakad ránk a jobbnál jobb zsákmány, az egyre feljebb kapaszkodó szintjeink fialta pontjainknak pedig a terjedelmes jártasságfán tudunk a seggére verni. Ennek megfelelően eldönthetjük, hogy melyik misztikus nevű tudományban akarunk elmerülni: az Álom, a Hadászat, a Védelem, a Vihar, a Természet, a Föld, a Vadászat és a Zsiványság mind a repertoár része, szóval lehetőségekben nincsen hiány. A készítők akkor sem szerénykedtek, amikor az alapmatériához nyúltak. A szörnyetegek és a helyszínek kapcsán rögtön három régió és kor mitológiájából szemezgettek, így lehetőségünk lesz a görög, ritkább esetben az egyiptomi, és még annál is félénkebben megmutatkozó távol-keleti mondavilág minden szépségével és rútságával találkozni.

Ütni-, és felfedezni való tehát akad bőven és zsákmányban sem lesz hiány... ez pedig magával hozza a műfaj egyik legutálatosabb rákfenéjét, azaz az „öt-perces kufár szindrómát”. Ez azt jelenti, hogy aprócska zsákunk rettenetesen hamar megtelik, bárhogy is igyekszünk a helyére „tetriszezni” a motyót, minek következtében minden ötödik percben a teleport kőhöz fogunk nyúlni, hogy türelem-, és élményszaggató módon egyre-másra térjünk vissza az árushoz, hogy túladjunk rajta. A régi kor hozadéka az a különös szokás is, hogy a beszélni képes karakterek feje fölött egyensúlyozott szövegdobozban az apró betűs szöveg olyan lassan gördül, hogy hirtelen azon kaptam magam, hogy unokáim születtek, holott még meg sem házasodtam.

Technikai oldalon is vannak hiányosságok. Ilyen a barlangrajz egyszerűségű küllem ellenére is megmutatkozó képfrissítési botlások, melyet különösen akkor tapasztalhatunk, ha sok minden és még több mindenki tartózkodik a képernyőn, mi meg botor módon úgy gondoljuk, hogy még közelíteni vagy távolítani is akarunk a kamerával. Még ennél is kényelmetlenebb az a késlekedés, amivel a játék utasításainkra reagál. Ha az amúgy is picit darabos harcrendszer önmagában nem lenne elég kiábrándító, úgy ott a tény, hogy egy-egy mozdulat egy leheletnyit túl soká „ragad” bele a karakterbe – ergo akkor is fut a drága, amikor mi már rég lefeküdtünk aludni... nyilván némi költői túlzással. Habár ez a fajta irányítási lag nem feltétlenül nyilvánvaló az átlag felhasználó számára, azért mégis ott motoszkál majd az a megfoghatatlan viszketés a tarkónk mélyén.

Kihagyott ziccer a kanapén zajló kooperatív játékmód hiánya is. Ha barátainkkal az oldalunkon szeretnék hidrákat, gorgókat, szatírokat, pánokat és más kekeckedő lényeket aprítani, úgy nem árt, ha legalább két példánnyal rendelkezünk a játékból, ugyanis azt csak online módban tehetjük meg (igaz, ott akár hatan is összeállhatunk). Amikor a jóval komolyabb reputációval rendelkező konkurensek is vették a fáradtságot egy offline többjátékos mód implementálására, úgy hisszük, hogy egy gyengébb versenytársnak kutyakötelessége lenne a csorbát legalább ily módon köszörülni.

A játékot a felskálázott grafika ellenére sem nevezhetnénk szépnek, vagy korszerűnek. A képi világ szegénysége a 4K jelenlétének hála még nyilvánvalóbb, hiszen így négyszer nagyobb felbontásban bámulhatjuk a „semmit”. A szegényes, üres környezet ugyanis kevés csemegével kényezteti jobbhoz szokott szemünket. Sehol egy törhető láda, szétzúzható kerítés, ledönthető fal... márpedig Diablón nevelkedett vandál énem méretes krokodilkönnyeket hullajt egy ilyen fogyatékosság láttán.

A Titan Quest március 20-án jelent meg PS4 és Xbox One konzolokra, mi a Sony gépén teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.