The Surge - Kritika

Figyelem, tesztünk apróbb spoilereket tartalmaz a The Surge kapcsán, csak akkor olvass tovább, ha ez nem zavar.

A The Surge pont olyan játék, amilyet pár átlagon felül tehetséges, de különösebb saját vízióval nem rendelkező német csinál. Olyanok, akik istenítik Hidetaka Miyazakinak (ZSENI!!!) még a lába nyomát is, és abban a műfajban szeretnének nagyot alkotni (már a 2014-es Lords of the Fallennel is), amelyet példaképük fejlesztett tökéletesre. A bibi csak ott van, hogy németesen decens, részletekre odafigyelő munkájukból pont az a plusz, az a tematikus és narratív és - ajjaj - érzelmi rezonancia hiányzik, ami emlékezetessé tehetné legújabb akció-RPG-jüket, a The Surge-öt. No art in the heart.

Félreértés ne essék, abból amit magára vállal, a The Surge szinte mindent teljesít - és sokkal, de sokkal jobb játék, mint a Deck13 korábbi eresztése, a már említett Lords of the Fallen. Ráadásul tele van olyan rezdülésekkel, amelyekkel sikerül túlnőnie azon, hogy sima Dark Souls-koppintásnak lehessen nevezni. Még csak nem is arról beszélek, hogy a környezet nem fantasy-szerű, hanem disztópikus; nem arról, hogy egy kvázi-középkori, vagy még régebbi, bár valójában sosem létezett idősík helyett a lehetséges közeljövőben játszódik. Olyan húzásokról beszélek, mint mikor például a játék legelején huncutul megvezetnek, és csak egy-két perc elteltével jössz rá, hogy főszereplőd mozgássérült. Ahogy ezt tálalják, az ügyes vizuális átverés, és a dizájnerek a játék egésze alatt ott csobogó, lefojtott, cinikus humorérzékének kiváló példája.

Persze a deréktól lefelé bénultság állapota nem tart sokáig, a kutatócég, ahol munkát adnak neked, rövid, de rendkívül szadista módszerrel, implantátumok testedbe fúrásával újra megtanít járni. Mire az operációból magadhoz térsz, a csilivili, szupermodern épület helyett a szemétdombon ébredsz - így kell kábán, megkínzottan, kezdetben mindössze egy vasdarabot szorongatva végigküzdened magad egy roncstelepen, exo-szkeletonokba zárt zombikkal teli hatalmas gyáron, majd… de nem lövöm le a poénokat. Elég az hozzá, hogy elindulsz kideríteni, mi történt - ám ehhez őrült robotok és vasba zárt ex-humánok hordáin kell keresztülvágnod magad.

A történet, a játék háttere sajnos randa szakmai kifejezéssel élve “alul van írva”. Kezdetben még ott él benned a remény, hogy egyfajta komplex, urambocsá a társadalmat vagy a kapitalizmust kritizáló sztoriba csöppentél, amely a saját direkt és indirekt eszközeivel megpróbál majd arról mesélni, hogyan szipolyozza ki az egyént a vállalati szféra, hogy hiába van mindenhol “human resource”-os, a human resource, az igazából csak számok szintjén számít, és ha valakivel egy cég valamit megtehet, azt meg is teszik. Mindez illúzió marad, ami a The Surge-nek kb. a közepétől szépen elillan: hiába vannak úton-útfélen mindenféle hangfelvételek elszórva, és hiába botlunk bele NPC-kbe, a sztori felszínes, a mondanivaló sekélyes, a háttér unalmas marad. Kicsit az az érzése van az embernek, mintha a játék készítői csak azért kerítettek tessék-lássék történetet a harci mechanizmusok köré, mivel úgy gondolták, hogy ezt egyesek elvárják tőlük - és a fantáziájukból meg a vállvonogatós lelkesedésükből ennyire telt.

A harcrendszer viszont lendületes és rendkívül aggresszív. Nyoma sincs a Lords of the Fallen nehézkes bénázásának, ez itten kérem "Hardware Bloodborne". Újítás a különböző testrészek levágása: mikor megpillantod az ellenfeledet, általában még van annyi időd, hogy a jobb analóg karral be tudd tervezni, melyik testrészét akarod ütni folyamatosan (a játék kijelzi neked, hogy melyik védtelen). Ezzel a módszerrel tudsz fegyvereket, illetve páncélvariációkat levágni róluk, amelyeket akkortól magadévá tehetsz. A bunyó kíméletlensége, vérbősége és változatossága, illetve az általa keltett veszélyérzet, amely sosem múlik, teszi a harcrendszert a The Surge legjobban kidolgozott, legélvezetesebb részévé.

A pályák biztonsági zónájában, a Medbay-ben tudod a bóklászásod során összeszedett fegyver- és védelmi eszközök, pl. a páncélzat-fajták tervrajzait legyártatni, illetve itt tudod magad egyetlen gombnyomással meggyógyítani. Szintén a Medbey-ben van lehetőséged a pályákon összeszedett úgynevezett tech scrapet (halott ellenségek által hátrahagyott, illetve különböző zegzugokból összegereblyézett játékvalutát) felhasználni arra, hogy áltlános energiaszintedet megnöveld. A The Surge-ben nincsen tucatnyi különböző, személyiség- és erőnléti jellemzőt meghatározó kategória, mint a Souls-játékokban: itt benyomod a gépbe, amid van, azt hadd szóljon - minden a testedet mozgató fémkeret teljesítményét növeli.

A játékban nagyon kevés boss van, hogy pontosan hány, nem árulom el. Ez is a Deck13 elszakadásvágyának bizonyítéka, a formula megcsavarására irányuló vágyálmaik eredménye. Jól átgondolt, ügyes húzás: az uccsó pár Dark Souls-ban feleslegesen sok boss állt, szinte sorba, csak azért, hogy szétfrusztrálja az agyunkat. Itt a kisszámú főellenség, mikor beléjük botlunk, valódi csúcspontként hat. Azt pedig, hogy ne lehessen rájuk fogni, hogy a játék nehézségi szintjét felhígítják, a Deck13 úgy kerülte el, hogy a még a legprimitívebb ellenfelek is kihívást jelentenek. A náluk némileg összetettebb ellenek már "komoly kihívást" jelentenek. És így tovább. Egyszóval a The Surge-ben fel kell kötni a gatyót: lehet, hogy nem kell 30 külön bossnak több tucatszor nekimenned, de még a sarkon kóricáló zombi hegesztő is szét tudja verni a fejedet.

Ezzel összesen két probléma van. Persze, szeretjük, ha nehéz a játék, többek közt (de nem csak emiatt) vagyunk rajongói ennek a bizonyos műfajnak. DE. A The Surge utolsó két nagyobb helyszíne olyan nehézségi fokozatot tol a képünkbe, olyan mennyiségű, egy ütéssel ölő ellenségek garmadáját ereszti az emberre, hogy végig lehet ugyan tolni őket véres verítékkel, de a játékélmény nagyon megsínyli ezt a pár órát. A másik probléma többé-kevésbé ugyanezzel kapcsolatos. Mivel a mezei ellenségek általában és állandóan kemények, a The Surge-ből hiányzik a Miyazaki-játékokban professzori hozzáértéssel adagolt tempó, amely segít neked megismerni, felmérni, megemészteni az egyes szinteket, új ellenségeket, magát a teljes játékot. Itt szüntelen, gépi erőszakossággal kapod a képedbe az agressziót, ami hosszú távon elfásít, illetve kellemetlen módon frusztrál.

Utóbbin nem segít, hogy a The Surge-ből hiányzik a környezet felfedezéséből adódó varázslat. Maguk a pályák nincsenek rosszul kifundálva, sőt, mikor ráakadsz egy eldugott rövidítésre, örömödben még akár fel is kiáltasz. Ettől függetlenül MINDEN UGYANOLYAN. Minimális különbség van a játék elejének roncstelepe, a későbbi gyárkomplexum és a finálé helyszíne között. Ládák, fémdarabok, szemét, bálák, drótok, roncsok mindenütt. 20 órán keresztül, kíméletlenül. Ez a fajta monotónia bizonyos szempontból persze még előnyös is lehet, rákényszeríti a játékost a harcra való százszázalékos reákoncentrálásra - de hogy ámulatba nem fogja ejteni, az hótziher. A monotóniát főleg nem oszlatja el, hogy a játékban összesen 10-15 fajta ellenséggel fogunk összefutni, aztán slussz. Aki a Nioh ellenség-felhozatalán sopánkodott, az itt főleg szívni fogja a fogát.