Predator - A ragadozó - Kritika

A Ragadozók megint a Földünkön garázdálkodnak, de most nem a szimpla sportvadászat hajtja őket, hanem egy jóval nagyobb sumákság, melynek mibenlétét nem lenne szép dolog felfednünk, legyen elég annyi, hogy külső-belső ellentét egyaránt közrejátszik benne, és a tét ezúttal nagyobb néhány fehérre suvickolt trófeánál. Ebbe a balhéba csöppen bele McKenna, az elitkommandós mesterlövész (Boyd Holbrook), aki harmadik típusú kapcsolatot létesít a címszereplővel, ezért be is gyűjti egy titkos kormányhivatal, amely tisztában van a Ragadozók rendszeres látogatásával, és úgy véli, McKenna többet tud róluk, mint amennyit elárul. Aztán persze elszabadul a pokol, és emberünk néhány margóra tett kommandóssal és egy meglehetősen találékony biológussal (Olivia Munn) kiegészülve megpróbál utat vágni a káoszban, mielőtt a vérgőzös csapatásnak az egészbe véletlenül belekeveredő fia (Jacob Trembley) is áldozatul esne.

Együtt tudunk érezni vele, ugyanis a nézőnek is utat kell vágnia a film káoszában, melyben csupán annyi a logika, mint címszereplőnkben a szépség, néha hasraütés-szerűen történnek a dolgok, szereplők és tárgyak tűnnek el és fel, mindez persze olyan őrjítő sebesség mellett, hogy a popcornba temetett arcú közönségnek aligha tűnhet fel, hogy mekkora marhaságot néz is éppen.

Mert az első és legfontosabb érzés a filmmel kapcsolatban, az az, hogy igazából tök szórakoztató. Feltéve ha nem vársz el olyan alapvető dolgokat tőle, mint a logikus és tudatos cselekményvezetés és mondjuk, a feszültségkeltés. És főleg ha nem szentként nézel a Ragadozóra, ha nem sorakozik ott a polcodon a korábbi filmek díszdobozos kiadása (a Rekviemmel együtt), és nem vágod csípőből a Yautják harci himnuszát. Ez a film ugyanis magasról tojik minden szabályra és elvárásra: azzal nagyon is tisztában van, honnan ered, hisz író-rendezője, Shane Black ott volt az 1987-es első változat forgatásán, még annak forgatókönyvébe is beleszagolt, meg úgy egyébként is ő hozta világra a korszak legfontosabb akciófilmjeinek jelentős részét. Ám a harminc évvel ezelőtti konvenciók felélesztése, aktualizálása helyett Black inkább kifigurázza azokat. Ez leginkább úgy érhető tetten, hogy a film szereplőinek nem az izmaik nagyok, hanem a pofájuk.

És Black nem csupán a 80-as évek túldimenzionált akciófilmes kliséit forgatja meg görbe nyársán, de a Predator univerzumát is. Csak úgy repkednek itt a merészebbnél merészebb ötletek, melyek között ugyan vannak egészen pofásak is, de leginkább átgondolatlannak hatnak, mintha csak egy nagy fantáziával megáldott tinédzser vetette volna őket papírra, nem pedig Hollywood egyik nagy öregje. Lehet, hogy a Foxnál is úgy voltak vele, hogy Black biztosan tévedhetetlen lesz, hisz annyira vérében van a korszak is meg a zsáner is, ezért semmiféle kreatív kontrollt nem gyakoroltak felette, minek az lett a vége, hogy a Predator - A ragadozó inkább tűnik zsáner- és filmparódiának, semmint egy akció-sci-finek, amiben picivel több a humor a megszokottnál.

A film karaktereit szinte kivétel nélkül a humor adja el, és mikor azt próbálják érzékeltetni, hogy mennyire badassek, látni rajtuk, hogy ezt még ők maguk sem gondolják komolyan. És ezzel le is van tudva a karakterrajz, meg az esetleges feszültség is megy a levesbe. Nem mintha Schwarzenegger klasszikusa olyan jól körülírt figurákkal bírt volna, de az eredeti Predatorban a kommandósok túldimenzionáltsága egyfajta biztonságérzetet adott, hogy aztán a néző kisebbfajta sokként élje meg, ahogy sorra lekaszabolják őket. Black figurái meg jóformán egy vállrándítással - meg egysorosokkal - intézik el azt, hogy mivel kerülnek szembe. És mintha maga a Predator se tenné oda magát annak érdekében, hogy embereinket megritkítsa. Ettől függetlenül patakokban folyik a CGI-vér, erről a Ragadozó elé dobott nevesincs katonák tömegei gondoskodnak.

Black leragadt annál, hogy minél jobb szövegeket írjon figurái számára, és közben annyira megszerette őket, hogy nem igazán akaródzik neki megszabadulnia tőlük - álljanak akár az ellenséges oldalon. És nagyjából ennek rendel alá mindent, ami egy kicsit is értelmet adna a történéseknek. Nem számít, hogy embereink évtizedek óta kutatják a Predatorokat, és még a nyelvüket is értik, de arra még nem jöttek rá, hogy hőlátásuk van, és fák mögé bújva próbálnak nekik csapdát állítani. Nem számít, hogy Olviai Munn karaktere szimpla biológusnak van felvezetve, olyan simán ugrándozik autók tetején és nyitja ki két ujjal a rárakott bilincset, mintha ezt oktatnák az általános iskolában. Nem számít, hogy egy Predator jóval előbb rájön, hogy hol tanyázik a célpontja, valamiért sikerül neki pont akkor odaérnie, mint a jóval hátrányosabb helyzetű embereinknek. A végén még az is kiderül, hogy egyikőjük még teleportálni is képes - mert a narratíva ezt kívánja. És higgyétek el, a spoilerek védelme érdekében most csak a legenyhébb marhaságokat említjük, pedig micsoda ódákat tudnánk zengeni itt a Predator-kutyákról!

Erről a filmről viszont nem fogunk. Átlagnézőként, a kezünket magasba téve talán élvezhetjük az utazást, amit kínál, hisz akció, humor és erőszak terén szédítő, de túlságosan öntörvényű, átgondolatlan és aránytalan ahhoz, hogy komolyan vehető akció sci-fiként tekintsünk rá - nem hogy a hányattatott sorsú Predator-franchise megmentőjeként.

---

A Predator - A ragadozó szeptember 13-tól látható a mozikban. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.