A Pentagon titkai - Kritika

A Pentagon titkait két Oscar-díjra jelölték, egészen pontosan a legjobb film és a legjobb női főszereplő (Meryl Streep) díjára. Az Oscar-jelöltek teljes lisátáját ide kattintva olvashatjátok, szerkesztőségi tippjeinket a nyertesekről itt találhatjátok, március 5-én, hétfő hajnali kettőtől pedig tartsatok velünk az Oscar liveblogon, melynek keretében filmes nyereményeket sorsolunk ki, sőt az esemény apropóján a Simple by OTP jóvoltából kedvezményhez juthattok!

Miután két évvel ezelőtt szinte a semmiből nyerte meg a legjobb film díját a Spotlight - Egy nyomozás részletei (a PGA-nál A nagy dobás, a Globe-on és a BAFTA-n A visszatérő diadalmaskodott, ráadásul a Spotlight a legjobb film mellett csak egy másik jelölését váltotta Oscarra), szinte várható volt, hogy feltűnik a színen egy olyan producer, aki gyorsan tető alá akar majd hozni egy hasonló, díjszezonra való drámát. Ezt a valakit Amy Pascalnak hívják, aki fél évvel a 2016-os Oscar-gála után nyerte meg a licitversenyt Liz Hannah a The Washington Postról szóló forgatókönyvére. Innentől pedig már csak egy kis szerencse kellett hozzá, hogy a megfelelő emberek ráérjenek, és kezdődhetett is a forgatás.

Ez a "kis" szerencse pedig az volt, hogy Steven Spielbergnek épp gondjai akadtak egyik tervezett filmje, a The Kidnapping of Edgardo Mortarának az előkészületei során (nem talált megfelelő gyerekszínészt az egyik szerepre), így a forgatást el kellett halasztani, azaz megüresedett egy hely a naptárában. És mivel Spielberg jó kapcsolatot ápol a Columbia Pictures egykori elnöknőjéből producerré avanzsáló Pascallal, ráadásul a jelenkori áthallások miatt még ínyére is volt a megrendezése, valahogyan besuvasztotta a naptárjába, a Ready Player One forgatásának befejezése és bemutatója közé.

A sztori megtörtént eseményeket dolgoz fel: miután egy, a kormányában csalódott elemző ráeszmélt arra, hogy az országa teljesen értelmetlenül vívja a vietnami háborút, fogott több száz oldalnyi titkos jelentést és elemzést, és lefénymásolta őket, hogy aztán n��hány évvel később eljuttassa a sajtóhoz. Az újságírók számára aranyat érő anyagot először a New York Times kapta meg, de nem sokkal később a The Washington Post is hozzájutott, akik komoly dilemmával szembesültek, miután a Times illetékeseit hazaárulás vádjával bíróság elé citálták: vajon megéri-e kockáztatni a munkájukat, a szabadságukat, hogy fény derülhessen az amerikai kormány hazugságaira (és hogy a népek úgy vegyék a lapot, mint a cukrot)?

Ahogy a tavalyi díjszezonban a Kaliforniai álom a musicalek aranykorán nosztalgiázott, úgy tette egy évvel korábban ugyanezt a Spotlight, csak az ún. „újságírós” filmekről fújta le a port a 70-es, 80-as évekből. A Pentagon titkai is ennek a letűnt kornak a gyermeke; Lefordítva: semmi olyat nem mutat, amit ne láthattunk már volna bő 30-40 éves filmektől. Vagy akár a Spotlightól. Sőt, megkockáztatom, minden egyes szerkesztőségben játszódó jelenet egy ordas nagy kliséhalmaz – nem véletlen, hogy Seth Meyers az Oscar-szezont kicikiző évente megjelenő szkeccssorozatában ezúttal az újságírós drámák (és azok kliséi) voltak terítéken.

Pedig azt gondolná az ember, hogyha valaki, hát Spielberg majd megmutatja, pláne, ha már sikerült két ekkora nevet (Meryl Streep és Tom Hanks) megszerezni a főszerepekre. De úgy fest, hogy az a néhány hónap, amit az előkészületekkel és a forgatással töltött, nem volt elég arra, hogy bármi érdemlegeset kezdjen az alapanyaggal, azon felül, hogy a jól ismert panelekből legózva újraépítse azt. Bizonyára azt hitte, hogy lesz más, ami majd elviszi a hátán a filmet, mint például a főszereplő személye.

Meryl Streep ugyanis a The Washington Post „örökösnőjét”, Katharine Grahamet formálja meg. Korábban a hölgy apjáé volt a Post; ő a vezetést később a vejére, Phil Grahamre bízta, akinek korai halálával végül a dolgok működéséhez vajmi keveset értő Katharine kezébe került a gyeplő. A főként a szociális életben aktív (értsd: puccos partykat adó) hölgyről a film sem titkolja, hogy mennyire bizonytalanul mozgott ebben a pozícióban, de ugyebár pont az lenne a lényeg, az üzenet, hogy erős nőként végül helyt áll majd (nyilván Streep is ezért írt alá a szerepre).

A film központi dilemmáját ugyanis az adja, hogy vajon megjelentessék-e a Pentagon-iratokat, azaz be merjék-e kockáztatni a tőzsdére frissen kilépő lapnál, hogy a Times-hoz hasonlóan bíróság elé kerüljenek. Erről pedig a döntést csak Katharine hozhatja meg, akiről a forgatókönyv erre a pontra már iszonyú szerencsétlen képet fest: lényegében azt érezni, hogy dacból mond ellent a tanácsadóinak, és bólint rá az iratok kiszivárogtatására, ez pedig még véletlenül sem annak az erős nőnek a látszatát kelti, akit a szkriptben fel akartak nekünk vázolni. Lehet, hogy Streep hozza túlságosan „emberi”-ként a figurát, de valószínűleg inkább az átgondolatlan forgatókönyv a ludas. Az ötlet jó és dicsérendő, a megvalósítás azonban kifejezetten gyenge.

Természetesen elég sok az áthallás a jelenkori politikai helyzetre is. Az államtitkok megjelentetésével ugyanis a keménykezű, kifejezetten harciasnak mondott (és Trumphoz hasonlóan republikánus) Nixonnal és haragjával kell szembenéznie az érintett újságoknak. Meg hát tudjátok, mégiscsak a kormány által kreált hazugságok tömkelegéről van szó, abból pedig mintha mostanában elég sok jutna az amerikai népnek. De azért nem kell aggódni, nem villan be egy-egy másodpercre a sátánszarvakkal felturbózott Donald Trump arcképe, hogy tudat alatt próbálja befolyásolni a nézőt.

Minden közreműködő keményen dolgozik azért, hogy a filmet kiemelje a középszerből. Streep mellett Tom Hanks is rendesen odateszi magát, de sajnos sokadszorra is lemaradt a jelölésről. Bob Odenkirk pedig simán ellopja a show-t, ezek után szívesen látnánk még ehhez hasonló törtető, de valahogy mégis szimpatikus figurák szerepében. Janusz Kaminski bársonyosan kiégetett képei tökéletesen illenek a bemutatott közeghez, John Williams dallamai pedig ezúttal nem tolakodnak, hanem szépen beleolvadnak a film szövetébe; egész konkrétan fel sem tűnik, hogy zene is szól alatta, ez pedig egy ilyen témájú filmnél a lehető legjobb kreatív döntés volt, mégha ezúttal Oscar-jelölés nem is járt érte.

A Pentagon titkai február 22-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.