A múmia - Kritika

Most már biztos, hogy átok ül a Universal rémfilmjein. Olyan átok, ami arra kényszeríti a stúdiót, hogy annak ellenére, hogy a Brendan Fraser-féle A múmia óta nem sikerült értékelhetőt alkotniuk a témában, újra meg újra próbálkozzon. Érzi a késztetést, a mélyről jövő hangot, hogy ásót és kamerát kell ragadni, és exhumálni kell a holtakat, akiket jobb lett volna nem bolygatni.

És ezúttal jó nagy ásóval estek neki azoknak a rémeknek, melyekből anno 70-80 évvel ezelőtt olyan szépen prosperáltak. Nem mondom, hogy a Universal rémuniverzuma - vagy ahogy a hetekben kiderült: a Dark Universe, azaz a "sötét univerzum" - elvetélt ötlet lenne. Sőt, kifejezetten izgalmas lenne azt látni, ahogy szörnyikonok esnek egymásnak, netalántán csapatba verődve-vergődve valami még rémületesebb közös ellenfélnek... De ahogy most állnak a dolgok, talán ebből a próbálkozásból sem lesz semmi. Nem is értem, miért nem várták meg a nagy bejelentéssel az első hétvége eredményeit.

Vagy jön majd egy újabb rebranding? Költségvetésben és stílusban történő átfazonírozás? Már egy film után is bátran állíthatom, hogy ez tűnik az egyetlen ésszerű megoldásnak, ugyanis ebből a katyvaszból, amivé A múmia legújabb változata lett, mindenképp kiutat kell találni.

Értem én a szándékot, hogy a producerek olyan megközelítést kerestek, amely részben illeszkedik a trendekhez, illetve meglovagolja őket, részben pedig frissnek és merésznek hat, de sajnos hiába halmoztak egymásra olyan elemeket, melyek külön-külön ínycsiklandónak tűntek, a végtermék nem hogy nem újszerű, de még csak nem is túl fogyasztható. Mert hiányzik belőle a fűszer.

Korhatár tekintetében a film erősen feszegeti a határokat: van itt vér meg gyerekgyilkosság, látványos elsorvadás és hirtelen támadó rémségek, és A múmia kétségkívül ezekben az elemekben van nos... elemében. A blockbusterek világában rendezőként még újoncnak számító Alex Kurtzman (ez a második filmje) is olyan tempót diktál, amely már-már feledtetné a Dark Universe első próbálkozásának sötét oldalát, csakhogy idővel egyre jobban kitüremkednek azok a hibák, melyeket a pörgés már nem tud elfedni.

Első és legfontosabb: azzal, hogy Cruise már megint vicceskedik, és _így_ csinál, amikor valami abszurd helyzetbe kerül, még nem lesz belőle karakter. Főleg nem egy szörnyfilmben. Halsey figuráját is kb. foglalkozásában lehet leírni: ő egy régész, és kész, és ugyan Annabelle Wallis szép nő (sokkal szebb annál, mint hogy szüksége legyen az arcára pakolt CGI-púderre), de önmagában ez nem ad elég okot arra, hogy izzon közöttük a levegő, márpedig ez az izzás központi eleme a történéseknek, amely voltaképp egy olyan szerelmi háromszögre vannak felfűzve, melynek egyik csúcsán egy élőhalott varázslónő foglal helyet. Ha nincsenek karakterek, akkor nincs, ami kiválthatná a kémiát, nincs, ami eladná a nézőknek azt, hogy érzéseik miért változtak meg egymás iránt.

A tempó ráadásul a film cselekményét is alaposan kikezdi, sőt, ha már itt tartunk, úgy nagyjából a lényegét is, ugyanis mindvégig nehéz eldönteni, mi is akar lenni A múmia: belecsap a horrorba, máskor könnyed kalandfilmnek álcázza magát, reptében próbál romantikázni, és mindezek tetejébe még az akciót is két kézzel szórja, nehogy véletlenül leüljön a film. Márpedig pont az hiányzik, hogy a karakterek és a mesélők kicsit leüljenek, mondjanak valamit magukról meg arról, hogy mi folyik körülöttük, a film utolsó harmadára ugyanis ez az egész Múmia-Morton szál annyira zavaros lesz, hogy a végkifejletet látva maximum vonogatni tudjuk majd a vállunkat.

Talán a Russell Crowe által megformált Dr. Henry Jekyll feladata lett volna összefogni a történéseket, és mederbe terelni azokat, mi több, megágyazni az egész Dark Universe-nek, de a szereposztásában és szerepében is totálisan elhibázott figura inkább azzal van elfoglalva, hogy konstans lózunokat puffogtasson a nagybetűs Gonosszal kapcsolatban, és próbáljon nem átváltozni Mr. Hyde-dá. Szerintetek sikerül neki? És ha már itt: számít egyáltalán, ha nem?