LEGO Batman: A film - Kritika

Oké, kezdjük az alapokkal. A LEGO minden idők egyik legnagyszerűbb találmánya: könyveket lehetne írni arról, hogy hány meg hány területen segíti a gyerekeket a fejlődésben a finommotorikus mozgások fejlesztésétől a kombinációs, kreatív készségek stimulálásán át olyan alapvető fogalmak és szerepek megértéséig, mint például az alkotói munka, annak folyamata, eredménye.

És hasonlóan nehéz egy ilyen film nyomába lépni. Kapásból érheti az a vád a Warner Bros.-t és a LEGO-t, hogy csak a sikert meglovagolva akarnak eladni még egy csomó mozijegyet és még annál is több játékot, de ez utóbbit az első film is megkapta, és lásd, mi lett a vége! (Eladtak egy csomó játékot, de ezt senki nem hánytorgatta fel nekik.) Ugyanakkor a Robot Chickentől átugrott Chris McKay rendező és írótársai is érezték, hogy ugyanazt még egyszer nem süthetik el, mint amit Phil Lord és Chris Miller az első filmmel összevarázsolt, talán nem is lennének képesek rá, ezért a Lego-figurák és az azokkal játszók közötti mitikus kapcsolatot, meg úgy általában a Lego univerzumot életre keltő mágiát kihagyták a képletből, és egyedül A Lego-kaland kétségkívül legmenőbb figurájára és annak saját kis világára összpontosítottak.

Nem mintha ez a világ ne lenne elég sokszínű, hisz a Batman univerzum 80 éve töltődik mindenféle figurával és kalanddal, plusz maga a film sem mondott le a negyedik fal konstans leépítéséről, amely további színárnyalatokkal gazdagítja a produktumot. Már a Warner-logó feltűnésekor kezdetét veszi a nézőre való kikacsingatás, ezzel együtt a szuperhős-filmek vaskos kifigurázása. A legtöbb kenetet természetesen maga a címszereplő kapja, aki talán a világegyetem legcoolabb figurája (nem mintha nem tudná), ugyanakkor az egyik legmagányosabb is. Erre akkor döbben rá leginkább, mikor végre-valahára sikerül leszámolnia legfőbb ellenségével, a Jokerrel, és annak teljes kompániájával, és hirtelen nem marad tennivalója. Még szerencse, hogy egészen véletlenül - de tényleg véletlenül - örökbefogadott egy árvát, tudjátokkit, akit eleinte alaposan kihasznál, és aki naiv rajongással követi őt bárhová, hogy aztán oda jusson, ahová Batman egyáltalán nem várná: a szívébe.

Leírva talán kissé negédesnek tűnik a történet, de elhihetitek nekem, hogy a giccs az utolsó, amihez ebben a filmben nyúlnak - kivéve ha akarnak neki adni egy kiadós pofont -, ehelyett egyik poén követi a másikat, egyik DC-ből ismert (vagy máshonnan becsaklizott) vendégszereplő a másiknak adja a kilincset, és ezt a pörgést az animátorok A Lego-kalandban már megszokott, sűrű akciójelenetekkel kötik össze. Valódi mélységek feltárása helyett tehát horizontálisan töltik meg a filmet, a cselekmény ugyanis igen sűrű, ami talán még a legkisebbeket is arra készteti, hogy a film végéig bírják pisilés nélkül.

Szerencsére az amúgy igen magas poénrátából a gyerekeket kísérő felnőtteknek is csurran-cseppen, egynémely már-már az inkorrektség határát súrolja, mindenesetre a gyerekek nem mindig fogják érteni, hogy apu meg anyu most éppen min röhög ilyen csúnyán. De a legtöbb poén azért úgy van hangszerelve, hogy az egész családot hangos vidulásra késztesse, és így van ez rendjén, hisz a közös nevetés minden családi köteléket szorosabbra fon. Hallod, Batman?