A szerencse háza - Kritika

Mikor Will Ferrell és Amy Poehler utoljára közös filmben szerepelt, annak a frenetikusan vicces Jégi dicsőségünk lett a vége: a sors iróniája, hogy míg az a film nem jutott el a magyar mozikba, A szerencse háza most itt van, ami leginkább annak tudható be, hogy a Megjött apuci sikerének hála (végre) itthon is megnőtt Ferrell ázsiója. Nos, ez a viszonylag későn jött siker nem fog sokáig kitartani, ha korunk egyik legnagyobb komikusa ilyen színvonalú filmekkel próbálja megvetni a lábát a magyar mozikban...

Ugyanakkor teljesen érthető, miért vállalta el ő is és Amy Poehler is a film főszerepét: az alapötlet nem csupán frappáns, de fél mondatban le is írható - ahogy azt a stúdiófőnökök szeretik: van egy átlagos kertvárosi házaspárod (Ferrell és Poehler), akik lányát felvették az egyetemre, és hogy összeszedjék a tandíjra valót, kitalálják, hogy egy illegális kaszinót működtetnek a házukban. Ahogy az lenni szokott, a kezdeti ügyetlenkedést hamarosan vérprofizmus váltja fel, minek következtében embereinkkel rendesen elszalad a ló, és ebből aztán mindenféle problémájuk akad.

Ezt a várható vonalat a film végig is követi, de olyan veszettül loholva, hogy igazából ki sem használja a különböző lépcsőfokok adta lehetőségeket: mikor kiderül, hogy a Johansenék nem tudják a remélt forrásból szponzorálni lányuk tanulmányait, egy félperces, túlontúl kurta montázsnál azért többet kellett volna foglalkozni azzal, hogy próbálják meg mindenféle alternatív forrásból előteremteni a pénzt - kezdhették volna a földhöz ragadtabb megoldásokkal, hogy aztán fokozatosan haladjanak az egyre szürreálisabbak felé. Ehelyett azonban a film szinte magától értetődő választásként kínálja fel a kaszinónyitást. Ehhez persze a család rendesen lezüllött és notórius szerencsejátékos barátja (a filmet többé-kevésbé lenyúló Jason Mantzoukas) is kell, aki alaposan kiismerte ezeket a létesítményeket.

Alapvetően nem az én feladatom lenne kitalálni egy vígjátékot, de a kaszinónyitás ötletét követhette volna az, ahogy megpróbálják berendezni, belakni a létesítményt, és hogy eleinte hogy szerencsétlenkednek az üzemeltetéssel, ám a film ezeket az akadályokat is ölesen veszi, viszont ahelyett, hogy a film második felében beérné egy problémaforrással, inkább kettőt dob be - egy rivális gengszter és a lakóközösség közös képviselője személyében -, hogy aztán egyiknek se hagyjon elég időt és teret arra, hogy igazán kiteljesedjen. A rohanás következtében pedig majd minden szituáció iszonyú gyorsan elharapózik, és a rossz ritmussal adagolt poénok miatt azok a jelenetek se működnek, melyek normális esetben fetrengésre késztetnének.

Johansenék is egyik pillanatról a másikra változnak át szerencsétlenkedő kispolgárokból nagypályás maffiózókká: ezekben a jelenetekben az addig többnyire takaréklángon égő Ferrell - aki igazából a Megjött apuci átlagfaterjának sótlan változatát hozza - és Poehler végre magukra találnak, habár a filmvégi bakiparádé a legjobb példa arra, hogy többet is meg kellett volna őrizni a két színész impróiból, mert hát mindketten ezekben jeleskednek csak igazán.

Andrew Jay Cohen, a Rossz szomszédság és a Mike és Dave esküvőhöz csajt keres írója most először adta rendezésre is a fejét, de úgy tűnik, ez a feladat túl nagy falatnak tűnt neki. Ugyan akad néhány frappáns vizuális megoldása - gondolok itt a házilag lezavart bokszmeccsen a Harcosok Klubja látványelemeinek megidézésére, vagy a későbbi nagypályáskodás során a Kaszinó színvilágának vagy beállításainak kikölcsönzésére -, de a jó filmhez több poén, jobban ívelt cselekmény és működőképes karakterek kellettek volna - vagy legalábbis a fenti háromból kettő.