A legnagyobb showman - Kritika

Ha nem különösebben rajongtok a musicalekért, akkor valószínűleg ti is ismeritek azt a kellemetlen érzést, ami a musicalekért nem annyira rajongó embereket fog el egy zenés film nézése közben: mikor a szereplők hirtelen úgy döntenek, hogy inkább dalban és táncban mondják el az érzéseiket, akkor azzal a svunggal ki is rántanak a történésekből, ti pedig úgy érzitek magatokat, mintha a teremben hirtelen felkapcsolták volna a villanyt. Ilyenkor persze fel lehet tenni a kérdést, hogy a musicalekért nem annyira rajongó ember minek ül be egy zenés filmre, de az igazán jó musicalek - melyben a dalok, az ének és a tánc pontosan belesimulnak a történések szövetébe - nem csupán azt feledtetik el veled, hogy egy filmet nézel, hanem azt is, hogy egy musicalt.

Pontosabban maga sem tudja, hogy mi akar lenni: A legnagyobb showman 105 perces játékidejébe annyi történést, karaktert és drámát sűrítettek, hogy a legtöbb zenés számot kénytelenek montázsként prezentálni, hogy utolérjék magukat. A címszereplő P.T. Barnummal nincstelen gyerekként ismerkedünk meg, aki egy gazdag család szépséges sarjába szerelmes, és mire ezt megénekli a világnak, az előbbi Hugh Jackmanné, az utóbbi Michelle Williamsszé válik, és hoci, már két tündéri kislány is ott sertepertél körülöttük. Danolászás közben letudtunk egy adag koldulást, egy adag bentlakásos iskolát, meg úgy két évtizednyi történést.

És maga a sztori még csak ekkor veszi kezdetét: Barnum (aki egyébként a valóságban is létezett, és a film címével egyező kvalitásokkal bírt) próbál gondoskodni a családjáról, ám azoknak nem tetszik, hogy befektet egy viaszbabákat felvonultató panoptikumba, mert az nem elég élő, azzal viszont már senkinek sincs baja, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve a fickó maga köré gyűjti az ország legnagyobb torzszülöttjeit azzal, hogy ha már úgy is kinevetik őket, akkor a mutogatásukkal keressenek egy kis pénzt...

Mielőtt elkezdhetnél töprengeni a fenti megállapítás morális helytállóságán, az események továbbsodródnak: megjelenik a képben egy fiatal gyakornok (Zac Efron), aki egy darabig Barnum lelkiismereteként funkcionál, de aztán meglátja a gyönyörű kötéltáncost (Zendaya), és máris átvált reménytelen szerelmes módba, mivel az említett táncos történetesen fekete, és az a film jó 150 évvel ezelőtti világában tiltott dolog. És hogy tovább bonyolódjanak a dolgok, feltűnik a színen egy világhíres operaénekesnő (Rebecca Ferguson) is, aki nem csupán szakmai szinten billenti ki a mindez idáig közönséges szórakoztatásban hívő Barnumot, de még a szívét is megragadja - szegény felesége! Ezen kívül a show-t kritikával illető sajtó, az az ellen tüntető tömegek és a Barnum által némileg magára hagyatott fellépők is megkapják a maguk két percét...

Ennyi cselekmény bizony kitöltene három órát is, és nem is ártott volna a filmnek, ha kicsit alaposabban belemegy a karakterek és világ konfliktusaiba, ugyanis miközben annyi mindent akar mondani, valójában nem mond semmit: csak hadar... És a dalokra bízza magát, ami viszont érthető, mi több, a legjobb dolog, amit a film tehet, ugyanis a Kalidorniai álom mögött is álló Justin Paul és Benj Pasek szerzőpáros fantasztikus nótákat szerzett a filmhez, melyek egytől egyig meghódíthatnák a slágerlistákat, amin sokat segítene az is, hogy napjaink szellemében és modern hangszereléssel íródtak. A koreográfiába talán bele lehetne kötni, de igazából egyáltalán nem baj, hogy nem veszi el a figyelmet a dalok és azok ügyes prezentálásától. Azt amúgy is megteszi a közéjük ékelt film...

---

A legnagyobb showman december 28-tól látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.