A szürke ember - Kritika

Kritikánk SPOILERMENTES.

---

Az elmúlt néhány év megtanította nekünk, hogy ha a Netflix istállójából nagyszabású produkció érkezik, nagy nevek ide, elköltött százmilliók oda, legyünk óvatosak. Annak, aminek papíron kiválóan kellene működnie, az a valóságban csak elvétve eredményez valami maradandót, amivel nézők és kritikusok egyaránt elégedettek lehetnek. A szürke ember – papíron – az év egyik legizgalmasabb projektje. A Marvel Moziverzum legkiválóbb és legnyereségesebb filmjei közül rögtön négyet megrendező Russo fivérek egy régi vágású, kőkemény akciófilmet hoznak tető alá? A főszerepben a négy éve nem látott Ryan Gosling, a közönségkedvenc Chris Evans és az utóbbi évek egyik legígéretesebb felfedezettje, Ana de Armas? A Netflix történetének messze legdrágább, nem kevesebb mint 200 millió dollárból készült produkciója? Ha nem égettük volna már meg magunkat olyan sokszor a Netflix ígéretesnek tűnő filmjeivel, azt hihetnénk, A szürke ember azért jött, hogy megváltsa az akciófilm zsánerét.

Hatos menekülőre fogja, a CIA pedig, felismervén, hogy legális úton, a törvényeket betartva soha nem lesznek képesek hősünk életére törni, felbérli Lloyd Hansent. A Chris Evans alakította pszichopata karakter egykoron szintén az ügynökség szolgálatában állt, mostanra azonban a privát szektorban, magánvállalkozóként dolgozik, nem csak a kedvezőbb adózási feltételek, de a nagyobb szabadság okán is, munkamódszereit ugyanis nem igazán értékelték a CIA berkein belül. Ezzel pedig kezdetét veszi a mindenre elszánt, életéért és becsületéért küzdő Hatos és a hasonlóan megállíthatatlan, ráadásul gátlástalan Lloyd macska-egér játéka. A legjobbak a szakmájukban, tökéletes halálosztók. Meg ilyenek. Van még a filmben elrabolt, szívbeteg kislány, és valahogy Ana de Armas karaktere, Miranda is belekeveredik a történetbe Hatos oldalán, de ha láttatok már akciófilmet, akkor a fentiekből talán kiderül, hogy A szürke embert nem az eredeti történetéért fogjátok szeretni.

Pedig a Tom Clancy jobb kezeként edződött, Jack Ryan útját is egyengető Mark Greaney könyveit olvasva egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy a film olyan klisékre építkezik majd, amelyeket már 25 éve is halálosan untunk. A forgatókönyvet jegyző Christopher Markus és Stephen McFeely tettek már le az asztalra maradandó (Amerika Kapitány: Polgárháború) és kevésbé maradandó (Thor: Sötét világ) munkákat, talán nem titok, hogy A szürke ember az utóbbiak táborát erősíti. Az alapfelállás, a karakterek kidolgozottsága, a szájukba adott mondatok, a fordulatok, lényegében a szkript minden eleme bágyadt, fáradt, ezerszer látott és mentes minden eredetiségtől. Az egyébként meglepően könnyednek és viccesnek szánt film poénjainak nagyjából ötöde talál be, de azok is inkább azért, mert kiváló színészek tolmácsolják őket. És ezzel el is érkeztünk A szürke ember egyetlen igazi erősségéhez, amelynek köszönhetően éppen hogy csak, de kitűnik a teljes középszerből.

Hogy Az első ember óta nem látott Ryan Gosling ennél sokkal, de sokkal izgalmasabb visszatérést érdemelt volna, ahhoz kétség sem fér, de figyelembe véve, hogy mennyire kétdimenziós, mennyire dögunalmas karakterbe kell életet lehelnie, így is emberfeletti munkát végez. Gosling kisujjból kirázza Hatos figuráját, sokszor láthatóan feszengve esnek ki a szájából a pocsékul megírt mondatok, de amit lehet, kihoz a szerep humoros, sőt, időnként még drámai oldalából is. Persze csodákra ő sem képes, így amikor szűk másfél óra után ismerteti velünk az általa annak idején elkövetett gyilkosság szívfájdító és szívfájdítóan klisés hátterét, azt még az ő alakítása sem menti meg egy hangos sóhajtól a részünkről. Chris Evans még kevésbé járt jól - bár a Kapitány színészi kihívásoktól mentes szerepe óta látványosan fürdik a tőle szokatlan karakterek megformálásban (Tőrbe ejtve), a harsány, ripacs, pszichopata Lloyd kis híján kifog rajta.

Sajnálatos, hogy a két figura meglepően kevés időt tölt együtt a vásznon. Hatos üldözését Lloyd sokáig a távolból figyeli, telefonon utasítva zsoldosait ahelyett, hogy kivenné a részét a harcokból. Nagy kár, mert amikor összetalálkoznak, az – köszönhetően a két színész tehetségének és semmi másnak – kifejezetten emlékezetes jeleneteket eredményez. Ana de Armasra viszonylag kevés teher hárul, az egyébként tehetséges színésznőnek ezúttal csak annyi a dolga, hogy gyönyörűen mutasson a képernyőn, az pedig elég jól megy neki. Valamennyire örömteli lehet még Billy Bob Thornton jelenléte, de ő is csak őrlángon, és csak percekig van jelen. A stáb többi tagja úgy jár a legjobban, ha nem teszünk róluk említést, az alakítások többsége a kizökkentően pocséktól a teljesen felejthetőig terjedő skálán helyezkedik el. Van tehát egy már 25 évvel ezelőtt is nevetségesen klisés forgatókönyvünk, néhány erős alakításunk, de valójában nem ezért gyűltünk össze.

Hanem az akciójelenetekért. A fivérek ugyanis kiválóan értenek a régi vágású, agyrepesztő akciójelenetekhez, legalábbis teljes joggal gondoltuk ezt, amikor az Amerika Kapitány: A tél katonája során egymást érték a Marvel világától szokatlanul nyers összecsapások, melyek során láthatóan igyekeztek minél kevesebb számítógépes trükköt alkalmazni. Hogy ezzel a hozzáállással mi lett az évek során, azt jó volna tudni. Élnénk a gyanúperrel, hogy a fivérek elkényelmesedtek a Disney munkamódszerének és a feneketlen költségvetésnek köszönhetően. Mert bár A szürke ember akciójeleneteiben ott van a fantázia, és időnként még fel is szisszenünk egy-egy csörte láttán, az egészet menthetetlenül agyonnyomja az egyébként teljesen felesleges CGI, valamint az eszetlen tempót diktáló vágás. Szegény, megboldogult Tony Scott utolsó filmjeitől nem szédültünk el annyira, mint a Hatosra vadászó zsoldossereg pusztításorgiáját bámulva.

Ráadásul az egész nem egyszerűen nem tesz hozzá semmit a látottakhoz, de még követhetetlenné és fárasztóvá is teszi az egyébként izgalmas összecsapásokat. A filmet indító bangkoki akció például kifejezetten klassz koreográfiával bír, a tűzijáték fényeivel való játék is egészen eredeti, de a CGI füst, a CGI üvegszilánkok és a CGI vér másodpercek alatt kirántják a nézőt a varázslatból. Ugyanígy a jobbnál jobb ötletektől hemzsegő, grandiózus prágai összecsapás is jobban járt volna, ha a Russo fivérek nem akarnak mindenáron belevezetni egy CGI villamost egy CGI épületbe. Bejáratott trükkjeik – az ajtókhoz, autókhoz, fegyverekhez rögzített kamerák, az egymásnak ütköző emberek és tárgyak súlyát érzékeltető kameramozgások – még működnének is, ha nem lenne az egész olyan kizökkentően műanyag, és ha nem volna érezhető minden képkockán, hogy a rendezők szuperhősökhöz szoktak, nem hús-vér, sérülékeny, halandó emberekhez.

Tisztán látszik, hogy a rendezőpáros James Bond, Jason Bourne és Ethan Hunt előtt szeretné megemelni a kalapját. Ha például minden alkalommal innátok egy felest, amikor helyszínváltás történik, és a képernyőt beborítják az új színteret hirdető betűk, nagyjából félidőben garantáltan az asztal alatt lennétek. Szóval a szándék világos, éppen csak a tehetség nincs meg hozzá, amit ennyi próbálkozás után már nyugodtan ki lehet jelenteni. Anthony és Joe Russo bő két évtizede vannak a pályán, és úgy tűnik, a Marvel világán kívül nem találják a hangjukat. Ott azonban mindenkinél jobban, és négy ekkora kassza- és közönségsiker után persze, hogy kapkodnak utánuk a stúdiók, azonban mind a Cherry - Az elveszett ártatlanság, mind A szürke ember ékes bizonyítékai annak, hogy ha nincs saját, felismerhető stílus, ha nincs tehetség, akkor a világ összes pénze sem elég a hiányosságok elfedésére.