Az első ember - Kritika

Neil Armstrong visszahúzódó, sztoikus ember volt. Ritkán artikulált küldetéstudat vezérelte, és érzéseivel együtt magánéletét is megtartotta magának. Ha úgy vesszük, kiváló szerep Ryan Goslingnak, aki szintén nem szokta kiteregetni a szennyest, tekintete gyakorta kiismerhetetlen, és még külsőre is hasonlít Armstrongra. És biztosak vagyunk abban is, hogy neki is van küldetéstudata - anélkül nehéz is érvényesülni Hollywoodban.

És ha már Hollywood: meglepő tény, hogy a holdraszállásról még soha nem készült játékfilm (csupán tévé- és dokumentumfilm), pedig az Egyesült Államok történetének egyik legfontosabb eseményéről van szó, amely gyakorlatilag végigkísért egy egész évtizedet. Lehet, hogy a mindig zárkózott Armstrong miatt történt így, aki csak nagy sokára nyílt meg az életéről és az érzéseiről? Vagy még inkább amiatt, hogy a közvélemény legendaként tekintett rá, egy olyan hősként, aki mögött kevesen látták vagy egyáltalán akarták látni az embert?

Mindenesetre Damien Chazelle most megpróbálta nekünk bemutatni a XX. század egyik legnagyobb győzelmét, nem mellesleg a küldetés mögött rejlő humánumot is. Ugyanakkor olyan filmet akart forgatni, ami szembemegy két korábbi rendezése, a Whiplash és a Kaliforniai álom szenvedélyével, illetve mágikusságával, és dokumentarista stílusban mutatja be a történéseket.

Sajnos, ez a tényszerű visszafogottság nem igazán tett jót a filmnek, ugyanis hiába döntött úgy Chazelle és stábja, hogy a 60-as évek dokumentumfilmjeinek stílusában, azok esztétikáját kölcsönvéve valósítja meg filmjét, a történet elsősorban nem a holdraszállás megvalósításának tablója, hanem Neil Armstrong küzdelméé, aki egy ilyen horderejű küldetés elvállalásával és végigcsinálásával kívánta feldolgozni azt a traumát, ami őt és családját érte.

Armstrong mindössze kétszer könnyezik a filmben: egyszer mikor a Hold felszínén sétál, egyszer pedig a lánya ravatalozóján. Ez egyfajta keretet is ad a filmnek, ugyanis a nyitányban kiderül, hogy második gyermeke gyógyíthatatlan betegségben szenved, és mindössze két évesen távozik az élők sorából. Armstrong eltemeti és megsiratja őt, másnap pedig bemegy dolgozni. A nézőnek nem kell családpszichológusnak lennie ahhoz, hogy a két dolgot összekapcsolja, azaz hogy a fickó a munkájába menekül a gyász elől, de míg az első felvonásban Armstrong itt-ott még odavizionálja a lányát, ez a motívum a későbbiekben teljesen kiveszik a filmből, és a helyét átveszi a lélekvesztő menetelés egyenesen előre a legfontosabb lépésig.

És innentől kezdve igazából a szokásos közhelyekkel él a film, csak nagyon durván visszafogja azok tálalását. Claire Foy játssza Armstrong feleségét, Janetet, akinek az a hálátlan szerep jut, hogy a hátrahagyott feleséget testesítse meg, ugyanakkor ő az, aki nélkül Armstrong nem válhatott volna azzá, akivé, ugyanis nagyjából mindent eltűr neki - egy dolgot kivéve, hogy ne búcsúzzon el a gyerekeitől, mielőtt felül a rakétára. Láthatjuk azt is, hogy a kadétoknak mekkora árat kell fizetniük hivatásukért, és még abba is nyerhetünk egy-egy szilánknyi bepillantást, hogy a közvélemény egyáltalán hogy vélekedik az űrprogramról.

Amibe nem igazán látunk betekintést, az pont a film két legfontosabb tényezője: egyrészt, hogy milyen embertelenül nagy feladat volt megvalósítani a holdraszállást, méghozzá Kennedy elnök egykori ígéretét teljesítve még a hatvanas évek vége előtt (csak az Apollo 11 programon 400.000 ember dolgozott!), másrészt, hogy mi van Armstrong fejében. Az utóbbi megértésében talán segítenek az utolsó képsorok, de addigra a film jócskán elkésik.

Az a film, amely mindettől függetlenül iszonyú profin van felépítve: a forgatás során Chazelle és csapata többnyire mellőzte a digitális effektusokat, és inkább mindent felépített - a szűk járműbelsőkkel együtt, melyekbe valahogy sikerült becsempészni kameráját, odakintről pedig LED-falakra vetítve juttatta el azt a minimális képi információt, melyek a szűk ablaknyílásokon keresztül eljutottak az asztronautákig. A kamera rázkódik, a hang pumpál, a klausztrofóbia kézzelfogható, és a dokumentarista jelleg ellenére iszonyú közel kerülhetünk az asztronautákig, csak éppenséggel a fejükbe nem láthatunk bele.

---

Az első ember október 18-tól látható a mozikban. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.