Az alapító - Kritika

Filmünk hőse a dolgozó kisember, aki keményen küzd azért, hogy talpon maradjon, és ugyan újra meg újra méretes akadályokba ütközik, de nem adja fel, mígnem megfogja az Isten lábát, és csodás felfedezését aztán az egész világgal megosztja, közben pedig megvalósítja magát, és nem mellesleg mesés gazdagságra tesz szert.

Simán el lehetne képzelni azt, hogy Ray Kroc (Michael Keaton) így látja magát. Egy leleményes üzletemberként, aki megéli az amerikai álmot. Csakhogy Kroc valójában egy féreg: az a típusú ügynök, akinek teljes joggal vágod képébe az ajtót, aki mézes-mázos szavaival, és téged meghintő bókjaival csak egy dologra vágyik: a pénzedre. És ha sikerül belecsimpaszkodnia a pénztárcádba, akkor nincs az az isten, hogy többé elengedje.

Ismerjük a fajtáját, ám a kép mégsem ennyire egyszerű: nem lehet nem tisztelni azért Krocot, amiért 60 évvel ezelőtt meglátta a lehetőséget a McDonaldsban, ebben a különös kis dinerben, ahol az akkoriban megszokott 20 perc helyett 3 perc alatt ütötték össze a hamburgeredet, és nem tányéron szolgálták fel neked, hanem papírzacskóban nyomták a kezedbe. Ő volt az, aki nagyban gondolkodott, és nem arra törekedett, hogy esetleg újabb üzleteket nyisson, hanem hogy az ezzel járó macerát másokra hagyva egyedül csak azzal foglalkozzon, hogy a módszert és a nevet értékesítse - franchise-rendszerben. És hogy ezt az elképzelést megvalósítsa - simulékonysággal, határozottsággal, szenvtelen kitartással -, hát bárkin képes volt átgázolni, akár az egészet kitaláló Dick (Nick Offerman) és Mac (John Caroll Lynch) McDonaldon is, akik ugyan úttörők voltak, de biznisz tekintetében mérhetetlenül régimódiak.

A fejlődésnek senki sem állhat útjába, még a csendesebb életre vágyó saját felesége (Laura Dern) sem, akinek legalább olyan rezignált magabiztossággal jelenti be vacsora közben, hogy el akar válni, mint amilyen érzéketlen tudatossággal közli a McDonald-fivérekkel is, hogy "egy szerződés csak egy dologra jó, hogy megszegjék". Michael Keaton fürdik a szerepben, élvezi, hogy az ember nehezen tudja eldönteni, hogy mit tenne vele szívesebben: beletörölné a lábát vagy meghívná egy piára, hogy kifaggassa arról, hogy csinálja.

Az van, hogy Kroc a tőgyénél fogva ragadja meg az amerikai álmot, és addig feji, míg az bele nem pusztul. Más filmekben lenne egy olyan szekvencia, melyben a törtető főhős bűnbánatot gyakorol, megtörik, vagy elefántcsonttornyán ücsörögve tudatosul benne, hogy milyen magányos, de Kroc esetében szó sincs erről: a filmben egyre csak feljebb és feljebb emelkedik, és biztos benne, hogy az a helyes út, amin jár.

Meglepő hát, hogy egy ilyen "ellenszenves" sikertörténet pont John Lee Hancock dirigálásában érkezik, aki A szív bajnokai című giccses meséjével azt bizonygatta, hogy bárkiből lehet bármi, a Banks úr megmentésével pedig egy minden ízében régimódi történetet vázolt a sikerről. Valószínűleg a filmet megvásárló Weinstein-testvérek sem tudtak mit kezdeni Az alapítóval, ezért tologatták ide-oda a filmet az őszi Oscar-szezon és a nyári moziévad között, amely az efféle kisebb filmeknek csak sírhelye lehet. Végül aztán mégis az év végi limitált futtatás mellett döntöttek, az ítészek azonban nem karolták fel a Kroc-sztorit, ami bizonyos szempontból az egyébként kissé sietős tempót diktáló film diadalaként is elkönyvelhető.