A kör - Kritika

Régebben ezeket a filmeket sci-finek hívtuk, ma már úgy nevezzük: társadalomkritika. Mi magunk lettünk a Nagy Testvér, akik figyelnek, meg magunk lettünk a megfigyeltek is. Saját kíváncsiságunkkal élünk spirális szimbiózisban, és ha ebből kimaradunk, akkor alaposan le is maradunk.

Egyáltalán nem mondtam újat, igaz? Hát, az a nagy helyzet, hogy ezzel James Ponsoldt (Az élet habzsolva jó) filmje is így van, amely Dave Eggers (Ahol a vadak várnak) azonos című könyve alapján készült (részben az író, részben pedig a rendező adaptálásában). Viszont amit mond, azt alaposan belesulykolja nézőjébe, leginkább azért, mert tudja, hogy javarészt kikből áll a célcsoport - olyan egyedekből, akik létfontosságúnak érzik megosztani a közösségi hálókon, hogy épp milyen színű zokni van rajtuk... ...vagy éppenséggel legféltettebb titkaikat. Az ő orrukra nem árt rendre rákoppintani.

Mae (Emma Watson) a Szilícium-völgy legmenőbb cégénél, a Körnél kap állást. A jellegtelen életből a Google HQ-t idéző élményszerű kampuszra kerül át, ahol eleinte értetlenkedve, kissé lemaradva próbál ráhangolódni a munkaközösség "mindent figyelünk, mindent megosztunk" hozzáállására, később még menekülni is próbál előle, hogy egy apróbb balesetet követően hirtelenjében az életét köszönhesse eme mindent figyelő, mindent megosztó közösségnek. A cég feje (Tom Hanks) meglátja a lányban rejlő PR-lehetőségeket, és rábírja, hogy mostantól 24 órában közvetítse az életét arra hivatkozva, hogy a közösség életet ment és a titkok hazugságok (Mae ugyanis a tilosban járva került életveszélybe). A lány örömmel bele is megy a felkérésbe, mert szentül hisz a programban, de aztán szép lassan ránehezedik az egész világ, és ebbe beleroppan...

...pontosabban beleroppanna, ha ez a film nem egy maga által teremtett mesevilágban létezne, melyben figurák helyett csak álláspontok léteznek, párbeszédek helyett csak szónoklatok, valódi problémák helyett pedig csak laboratóriumiak. Mae naivan sétál bele a legnyilvánvalóbb csapdákba, és tényleg elhiszi azt, hogy az információmegosztásra alapuló világban már nem lehetnek titkai, és végső soron magánélete sem. Nincs is rá szüksége, hisz az emberek csak a jóra kíváncsiak, csak az élményeiket akarják megosztani, illetve a te élményeidet megélni, még véletlenül sem kívánnak visszaélni a tudással vagy megvezetni téged. Á, dehogy. A film világában ezek a problémák, eshetőségek mintha nem is léteznének, illetve fél kézzel le vannak söpörve - például Mae legjobb barátja, Mercer (a Sráckorból ismert Ellar Coltrane megformálásában) személyében, akivel szemben igenis visszaélnek egy félreértett kép kapcsán, és mintha pokollá is tennék az életét, de ez Mae-ről és a filmről simán lepereg (hogy aztán kényelmes drámai fordulatként éledjen fel).

Szintén elnagyolt és elhanyagolt figura a Körhöz Miát bejuttató, szintén jó barát Annie (Karen Gillan), aki eleinte elképesztő fordulatszámon pörög a Körön, de aztán egyszer csak széthullik, melynek csupán annyi a dramaturgiai jelentősége, hogy hozzásegítse Mae-t a jó előre megjósolható elidegenedéshez. A legrosszabbul mégis a John Boyega által játszott Ty járt, aki a Kör mindent látó rendszerének feltalálójaként javarészt csak egy sötét szerverteremben bóklászik, vagy a háttérből figyel aggódva, egyébként pedig egy perc ismertség után osztja meg a cég legféltettebb titkait az akkor még újonc Mae-vel.

Nem működnek a karakterek, vagy csak nagyon nyögvenyelősen (ez alól csak a Tom Hanks által megformált főmachinátor kivétel, aki anélkül keveri a szart, hogy akár egyetlen utalást is tenne arra, hogy éppen szart kever), a dráma erőltetett, mesterséges környezetéből kiemelve a film üzenete pedig elsikkad - és ez a legnagyobb baj, mivel Eggersnek és Ponsoldtnak tényleg van üzenete, vannak félelmetes gondolatai, melyek akár már el is indultak a megvalósulás útján, csak nem ilyen szépen lekerekített dizájnú kivitelben, amiről hamar feltűnik, hogy fröccsöntött műanyag.