Terminátor 2.: Az ítélet napja - Kritika

A 3D haldoklik. Ezt egyedül szinte csak James Cameron nem hajlandó elfogadni, aki afféle utolsó térhajlítóként a mai napig lelkes szószólója ennek a sokak által már inkább nyűgnek tartott technológiának. Tény, hogy az általa rendezett Avatar és az azt követő évek 3D-s mozipremierjeinek bevételéhez jócskán hozzájárult az akkor forradalminak kikiáltott technológia, de manapság odáig errodálódott, hogy a nézők nagy része inkább a hagyományos 2D-s vetítést választja. Ez a folyamat lassú és kínkeserves, de nem feltétlen jelenti azt, hogy visszafordíthatatlan. Akadnak ugyanis ma is olyan filmek, melyeknek kifejezetten jól áll a 3D, és emiatt nem fáj kifizetni a némileg magasabb jegyárat. Nem gondoltuk volna, de a Terminátor 2. is ilyen film.

James Cameron alkotása a szakma és a filmrajongók döntő többsége szerint minden idők legjobb akciófilmjei közt foglal helyet, sőt, sokak szerint maga a műfaj csúcsa. Ezzel én sem vitatkoznék, amit a film 3D-s vetítése csak még jobban megerősített. A Terminátor 2. a nagybetűs blokcbuster, az Akciófilm, a szórakoztató hollywoodi alkotások tökéletesre csiszolt mesterműve. 26 év alatt egy percet nem öregedett, melyet nagyrészt a rendkívül okosan használt technológiának köszönhet. Az akkoriban újítónak számító CGI és a klasszikus praktikus effektek tökéletes fúziója jött létre, melyben egy hídról leugrató kamion látványa ugyanannyira lélegzetelállító, mint a padlóból kiemelkedő folyékony fém-terminátor.

A technikai perfekció mellett azonban a filmet nem csak ez tette időtlen klasszikussá. A patikamérlegen kimért forgatókönyv minden karakternek értelmi és érzelmi motivációt, minden sztorielemnek súlyt és feszültséget, minden kilőtt lőszernek sorsfordító hatást, minden érzelmes pillanatnak szívből szóló jelentőséget ad. Sokadszorra is megható a gép és a kisfiú kapcsolata, aki bár apa nélkül nőtt fel, mégis kapcsolatot tud teremteni ezzel a látszólag érzelemmentes, hideg gyilkológéppel. Cameron témái – a cyberterrorizmus, az emberiség pusztító ösztöne, a technika fejlődésének hátulütői – a mai napig szépen rezonálnak a Terminátor 2-ben.

Mindemellett olyan akciójeleneteket láthatunk, melyek nem csak azért élvezetesek, mert drága volt őket leforgatni. A T1000-es alakváltásai változatlanul kreatív és érdekes szekvenciák, Cameron pedig precízen ügyel arra, hogy ne legyen filmjében két ugyanolyan akciójelenet. Ezért a történet tétje is folyamatosan emelkedik, én pedig ­– annak ellenére, hogy legalább 10-szer láttam a filmet – képtelen voltam elengedni a szék karfáját az utolsó 60 percben.

De tudjuk, hogy a film jó, láttuk már sokszor, úgyhogy jöhet a kérdés: megéri mindezek után újra moziban nézni, ráadásul az igen rizikós 3D-ben? A válasz egyértelmű igen. Még ha a technológiában kételkedő nézőket nem is ez a film fogja meggyőzni arról, hogy tévednek, a film van olyan zseniális, hogy kijelenthetem: ezt nagyvásznon KELL látni. Míg egyes filmek 3D-jének élvezeti értékéből jelentősen levon a kötelező sötét szemüveg, itt egyáltalán nincs ebből probléma. A T2-nek egyébként is meghatározó színvilága van: kezdetben a 2029-es jövő fojtogató éjfeketéje, majd Los Angeles szikrázó narancssárgája, a sivatag napszítta fehérsége a Cyberdine acélkék éjszakája, végül pedig az acélkohó vérvörös pokla szolgáltatja a látnivalót. Most figyeltem fel először arra, hogy Cameron milyen okosan használja a színeket és a fényeket: a 2029-ben játszódó csatánál a gépek lila plazmafegyverekkel támadnak az emberekre. A lila szín egyetlen későbbi jelenetben sem tűnik fel, egy kivétellel: amikor Miles megtekinti a Terminátor kart és chipet, szintén halvány lila fény vetül az arcára, ezzel érzékeltetve a Skynet jelentette veszélyt. A 4K-s masterből konvertált kép tűéles, a színek szinte átlyukasztják a vásznat. Rutinos 3D-t ismerő rókaként Cameron nagyon figyelt arra is, hogy a kép fényerejét ne rontsa el a szemüveg.

A 3D pedig simán hozza az Avatar és a Titanic szintjét. A rendező hálás lehet azért, hogy már 1991-ben is rendkívüli mélységélességgel dolgozott, tehát sokszor 3 részre bontotta a képet: közeli, középtávol és távoli tárgyakra. A 3D-nek ez kifejezetten jót tett, mert a legtöbb jelenetben nagyon jól érvényesül a mélység. Kifejezetten hatásosak voltak azok a beállítások, amikor a Los Angeles-i autópályát, vagy az elmegyógyintézet hosszú folyosóit láthattuk.

A mélység mellett, elmaradhatatlan módon többször kilógtak a vászonból Schwarzenegger sörétes puskái vagy a T1000-es pengéi. Cameron szerencsére nem parasztot akar vakítani, ezért ezekből pont annyi van, amennyi még nem zavaró. Néhol sajnos viszont kijöttek a 3D gyermekbetegségei: pár gyors kameramozgásnál, vagy oldalirányú kocsizásnál a kép szétesett, és szükség volt pár másodpercre, hogy ismét helyreálljon. Ezt Peter Jackson szerint a HFR technológiával lehetne orvosolni, mi viszont azt tanácsolnánk Jacksonnak, hogy inkább a HFR mániájából orvosoltassa ki magát.

A tűéles kép és korrekt 3D mellett a harmadik érv, amiért ezt a filmet nem lehet kihagyni moziban, az a hang. Ekkora erővel még sosem, vagy legalábbis az elmúlt negyedévszázadban nem hallhattuk Arnold gránátvetőjét: néhol szinte megremegett a plafon. Sokak nagy örömére a filmet a klasszikus szinkronnal láthatjuk, mely bizonyos színészi alakításokon (pl. Edward Furlong) még javít is. 1-2 jelenetben azonban valamiért nem sikerült a hangsávot megfelelően keverni, és úgy szólt, mintha a szereplők egy úszómedence mélyén beszélgetnének.

James Cameron sok interjújában kifejtette, hogy nem tervezi digitálisan utólag retusálni a filmjét (itt valószínűleg George Lucas-nak küldött egy fricskát). 1-2 apró változtatást azért megengedett magának, de semmi olyasmit, ami kilógna a filmből. Ez mindenképpen jó döntés volt a részéről, mert így még érdekesebb volt látni, milyen műgonddal vegyítették az akkoriban még gyerekcipőben járó CGI-t a Stan Winston-féle robotokkal és maszkokkal. Cameron van akkora perfekcionista, hogy filmje színkorrekcióját saját maga felügyelte, és képkockáról képkockára dolgozta meg azt a most 80 éves operatőrével, Adam Greenberggel. De pont ez az a mániákus odaadás, ami a Terminátor 2-t anno és még most is ekkora élménnyé teszi.

A Terminátor 2.: Az ítélet napját szeptember 14-től játsszák a magyar mozik. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban.