Szólít a szörny - Kritika

A felnőtté válás folyamatát számolatlan alkalommal mesélte el nekünk a filmművészet. Az alkotók a legkülönbözőbb módon regélték már el fiatal szereplők kényszerű szembenézését olyan problémákkal, melyek megoldása után többek, jobbak és felnőttebbek lettek. Az Állj mellém!, a Sráckor vagy a Meglógtam a Ferrarival más-más stílusban ugyan, de remek érzékkel mutatták be, milyen érzés először felelős döntéseket hozni, aztán szembenézni azok következményeivel. A Holdfény kapcsán mi is összegyűjtöttünk néhány említésre érdemes címet, a nívós listához pedig most egy újabb film csatlakozhat.

Életre kel ugyanis a házukhoz közeli temető öreg fája, amely hatalmas mérete és vészjósló megjelenése ellenére nem ijeszti meg a fiatal fiút. A szörny közli Conorral, hogy három éjjel fog megjelenni, és három különböző történetet mesél majd el, de a negyedik alkalommal a fiúnak kell elmesélnie egyet, méghozzá a sajátját. Conor napjai ezután sem telnek eseménytelenül, először csak meglátogatja őket nagymamája (Sigourney Weaver), akihez később el is költözik, és felbukkan Los Angelesben élő édesapja is (Toby Kebbell). Éjszakánként azonban, éjfél után 7 perccel meglátogatja a szörny, hogy elsőre tanulság nélkülinek tűnő meséket mondjon a fiúnak.

A Szólít a szörny eredete már önmagában szívfacsaró történet. A gyerekeknek szóló könyvet Siobhan Dowd kezdte el megírni, ám a munka során rákban elhunyt, így végül Patrick Ness fejezte be azt beleszőve eredeti szerzőjének sorsát. Ness nem mellesleg a film forgatókönyvét is jegyzi, így az adaptációnak esélye sem volt elveszteni lényegi elemeit és gondolatait, amire sokszor láttunk már példát a filmvilágban. Ez a tárgyalt film esetében különösen szerencsés, hiszen a Szólít a szörny első látásra nem tűnik túl nagy meglepetésekkel operáló produkciónak, van azonban egy fontos eleme, ami megkülönbözteti a zsáner legtöbb darabjától. Ez a film nem hazudik.

És ezzel meg is tesz mindent, amit egy ilyen film megtehet. Hollywood előszeretettel harsogja azt, amit hallani akarunk, sok drámának habkönnyű feloldozás kerül a végére, a civakodó párok sírig tartó szerelembe esnek, a fiú megbocsát iszákos apjának, aki fiatalon lemondott róla, és így tovább. Ismerős, igaz? A Szólít a szörny ezzel szemben felnőtt, egészséges gondolkodású emberként kezeli nézőjét, legyen szó gyermekekről vagy aggastyánokról, mindenkihez egyformán szól. Hogy mit állít, azt vétek lenne leírnom, de amikor Conor végre elmeséli saját történetét a szörnynek, a néző olyan megfontolandó útravalóval lesz gazdagabb, amibe beleszakad a szív.

Külön erény, hogy mindez nem öncélúan és giccsesen történik meg, a film üzenete innen-onnan megkapta ugyan a "nyálas" jelzőt, de ez csak az értelmezés képességének hiányát jelzi. A filmnek egyetlen olyan pillanata sincs, amikor átlépi a drámaiság határait, gyerekeknek szóló könyv létére a történet felnőtt drámákat megszégyenítő módon marad végig két lábbal a földön anélkül, hogy elragadtatná magát. Ebben az író mellett J. A. Bayona (A lehetetlen) rendezőnek is hatalmas érdeme van, nem beszélve a kiváló színészekről. Liam Neeson (Elrabolva) orgánuma tökéletes választás volt a szörnyhöz, a Conort alakító Lewis MacDougall (Pán) pedig, akin talán a legtöbb múlt, szintén remekül játszik.

Ugyanez elmondható az édesanyát alakító Felicity Jones-ról (Zsivány Egyes), akinek gyönyörű vonásai szinte elvesznek a szörnyű kór mögött, a nagymamát alakító Sigourney Weaver (Avatar) játéka pedig legalább ennyire kifogástalan. Kettejük folyamatosan formálódó viszonya Conorral a film egyik nagy erőssége, a jelenet, amikor a kórházba tartanak a szakadó esőben, egészen fantasztikus. Neeson hangjátékának a szörny által elmesélt történetek során is fontos szerep jut, hiszen ezekben a gyönyörűen animált betétekben csak az ő narrációja támogatja az elénk táruló képeket. A megkérdőjelezhető moralitású mesék tanulságát is mindig ő segít értelmezni, ezáltal egészen új olvasatba helyezi a látottakat.

A Szólít a szörny március 2-án érkezik meg a hazai mozikba.