Sóhajok - Kritika

A hetvenes évek Berlinje. Nem csupán a város van kettészakítva, de az emberek lelke is. Barátságtalan, rideg világ, mégis ez vonzza Susie Banniont (Dakota Johnson), az Ohióból érkezett fiatal lányt: az eső áztatta betondzsungel közepén, szemben a fallal ugyanis van egy nagy presztízsű táncstúdió, és Susie gyerekkora óta érzi, tudja, hogy ő is ehhez a társulathoz akar tartozni. Nem utolsósorban Madame Blanc (Tilda Swinton), a stúdió legendás tánctanára vonzza, aki azonnal meglátja a lányban rejlő lehetőségeket, de így van ezzel a stúdiót üzemeltető többi, meglehetősen furán viselkedő nő is, habár ők egészen más okból szemelik ki maguknak a vörös hajú tehetséget...

Dario Argento vizuálisan lenyűgöző Suspiriájából könnyedén lehetett volna olyan remake-et forgatni, melyben rémült leányzókat riogatnak mindenféle rémségek egy ódon épületben, de Luca Guadagnino, a Vakító napfényben és a több Oscarra jelölt Szólíts a neveden rendezője ennél sokkal érzékenyebben, tisztelettudóbban állt hozzá a horrorklasszikushoz. És a tiszteletadás még úgy is helytálló jelző, hogy az általa rendezett Suspiria csak gerincében emlékeztet Argento 1977-es rendezésére.

Viszont ami azonnal szembeötlő, mi több, ámulatba ejtő, hogy az új Sóhajok is úgy fest, mintha 1977-ben forgatták volna. Nem csupán díszleteiben és jelmezeiben idézi meg a kort, de beállításaiban, kamerakezelésében, vágásában és színválasztásában egyaránt. De ezek csak az alapok - méghozzá bámulatosan pontos alapok -, melyekre Guadagnino építkezik.

Hipnotikus erejű film a Sóhajok: ha szerencsés vagy, megbabonáz, ha még szerencsésebb, akkor nem, és akkor elmenekülhetsz. Ez a film ugyanis lelkileg nagyon megterhelő, ugyanakkor a maga - néha a szó szoros értelmében véve is zsigerekben vájkáló - sötétségében nem csupán fájdalmas, de fájdalmasan is szép egyben. Főhősét, az amúgy a szép szomszédlány kategóriáját gyarapító Johnsont Sayombhu Mukdeeprom kamerája megbabonázva nézi, a tánckoreográfia, a vágás és a hangok (sóhajok) egészen más szintre emelik őt - nem meglepő, hogy az intézet idegenszerű tagjai ilyen sokat várnak tőle. Karaktere ártatlanságot tükröz, a háttérben mégis ijesztő eltökéltség húzódik, és olyan, hiten alapuló családi múltat rejt, ami jövőjét is determinálja.

Torokszorító, egyben lenyűgöző szereplője a történéseknek dr. Josef Klemperer, a pszichológus, akit vélhetően színészi hiúságból szintén Tilda Swinton alakít. A megfoghatatlanul idős és törékeny Klemperer az egyetlen külső szereplő, aki sejteni véli, hogy mi folyik valójában az intézetben (hála egyik betegének, akinek sikerült megszöknie az intézetből, hogy aztán nyomtalanul eltűnjön), és ugyan már csak hálni jár belé a lélek, mégis töretlen elszántsággal kutat egy olyan erővel szembesülve, mellyel szemben esélye sincs. De az a remény hajtja, amit az táplál, hogy egyszer talán újraláthatja a II. világháború forgatagában évtizedekkel ezelőtt eltűnt feleségét.

Az intézet falain belül pedig Madame Blanc képviseli a reményt - Susie lelke és a néző számára is, de ahogy a könyörtelen vezetés az ellenszegülőkkel bánik, hát ez a reménysugár is csak halovány lehet. Mint Thom Yorke hangja, aki magnetikus dalokkal és szerzeményekkel teszi még egyedülállóbbá a filmélményt.

Fájdalom és hipnózis. Ez az érzés és (lelki)állapot jellemzi a filmet, amely nem mellesleg a tehetséget, a hitet, a nőiséget és anyaságot is dekonstruálja - hatásos impressziók és csak ritkán kimondott meglátások formájában. De még ha együtt is rezdülsz ezzel a filmmel, ami nagyon is javallott, még az sem készít fel arra a felforgató befejezésre, amit a Sóhajok utolsó percei kínálnak, hogy aztán állandó vendégei lehessenek rémálmaidnak és könnyeidnek.