Super Mario Odyssey - Kritika

2017 egyértelműen a Nintendo éve! A legendás japán cég a Wii U kudarca után olyan lendülettel vágott neki az „új” generációnak, amire talán egyetlen konzolgyártó történelmében sem volt még példa. A zseniális, és mondjuk ki, az év játéka díjra legnagyobb eséllyel pályázó The Legend of Zelda Breath of the Wild után sorra érkeztek a jobbnál jobb játékok, hogy aztán idén októberben Mario legújabb kalandja feltegye az i-re a pontot és olyan erővel szaladjon neki a karácsonyi szezonnak, amibe valószínűleg majd a Sony és a Microsoft is beleremeg! A Mario Odyssey csakúgy, mint a Zelda, nem biztonsági játékra törekszik, hanem új ötletekkel és kreativitással friss alapokra szeretné helyezni a kis vízvezeték-szerelő jövőjét.

A Super Mario Odyssey tényleg szakít a hagyományokkal, s teszi ezt úgy, hogy az örökség szelleme végigkísér minket utunkon. Az Odyssey ugyanis nem feltétlenül egy platformjáték, sokkal inkább egy platform elemekkel tűzdelt kaland, ami leginkább a Banjo Kazooie és a Super Mario Sunshine szerelemgyermekeként fogható fel. Az Odyssey hatalmas világokon átívelő utazás rengeteg titokkal, felfedezhető területekkel, platformrészekkel, megszállható lényekkel és az azok képességeire felépített pályadizájnnal, melynek mozgatórugója ismét Bowser, aki feleséget keresve magának ki mást szúrna ki, mint Peach-et?

Célunk tehát e frigy megakadályozása, melyhez világok felfedezésén és számtalan főgonosz legyőzésén keresztül vezet az út... De micsoda út ez! A Super Mario Odyssey - ahogy már említettem - más, mint az eddigiek. Minden egyes világ más és más titkokat rejt, megvalósításuk homlokegyenest különbözik egymástól mind képi világban, mind pedig az ott felvonultatott ellenfeleket és lakosokat tekintve. Az Odyssey területei tényleg élnek, mindegyiknek van egy kis központja bolttal és számtalan NPC-vel, akik hol küldetéseket adnak, hol pedig csak vicces információk formájában tudatják velünk világuk történetét.

Szóval ebből az origóból elindulva kell az adott terület legégetőbb problémáit megoldani, és ha ez sikerült, már repülhetünk is tovább a következő bolygóra. Kalap formájú űrhajónk feltankolásához kis holdakra van szükség, melynek összeszedéséhez általában elég, ha a fő küldetéseket megoldjuk, de ez nem azt jelenti, hogy az egész világot felfedeztük. A továbbhaladáshoz nagy átlagban szükséges 10-15 hold ugyanis csak egy csepp a tengerben. Az első végigjátszás során a bolygók 25-50 holdat rejtenek magukban, melyek felkutatása igazán embert próbáló feladat, és összegyűjtésük jóval több kihívást kínál, mint az alap történetszál felgöngyölítése. Egészen elképesztő az a kreativitás, amivel a kis holdak megszerzéséhez vezető utat a Nintendo kikövezte. Hol klasszikus 2D-s platformjátékban találjuk magunkat, hol versenyt kell futnunk az idővel, hol logikai feladatot kell megoldanunk, hol egy röplabdaversenyen kell helytállnunk, máskor meg egy klasszikus képkirakós játékban kell bizonyítanunk rátermettségünket. És akkor még nem szóltunk a játékban kószáló lények megszállásáról, hiszen gyakran azok képességét kihasználva kell rájönnünk a titkok nyitjára.

És ez az a pont, amiben a Super Mario Odyssey a legjobban teljesít és amivel új utat mutatva leginkább megvillantja a zsenialitását. A játék új „hőse” ugyanis Cappy, a sapkánk, amit eldobva több mint 50 lény szállható meg a játékban. Minden egyes teremtmény másképp viselkedik, más extrája van, amikből adódóan egymástól homlokegyenest különböző feladatok hajthatóak végre velük, nem beszélve arról az érzésről, hogy azok a karakterek, akik évtizedek óta ádáz ellenfeleink, most a malmunkra hajtják a vizet (ha csak rövidebb szakaszokra is), és azok a speckó támadások, amiket eddig ellenünk vetettek be, most küldetésünket szolgálják.

Önmagában már ez az egyetlen újdonság a játékmenetben elég lenne az üdvösséghez, de a Nintendo nem érte be ennyivel, ugyanis minden egyes világot úgy alkotott meg, hogy az ott élő lények képességeit ki is kelljen használnunk. Ennél fogva a felfedezés öröme már nem csak abban merül ki, hogy a pályát bejárjuk, hanem abban is, hogy a kis lények bőrébe bújva addig elérhetetlennek tűnő helyekre is eljussunk. A klasszikus Gomba megszállása után egymás hátára ugrándozva hatalmas magasságokba törhetünk fel, de akár szóba elegyedhetünk fajtabéli cimboráinkkal is. A kis kaktusz jellegű virágcserép házát összetörve tótágast állhatunk és szökkenhetünk magasra, a polipokat uralva vizet spriccelve vehetjük fel a kesztyűt ellenfeleinkkel, az Angry Birds mérges madaraira hajazó állatokba bújva pedig csőrünkkel megkapaszkodhatunk a fa felületeken és onnan pattanhatunk tovább céljaink elérésének érdekében.

Ez a pár példa csak ízelítő azon lehetőségek tengeréből, amelyben Mario egész végigjátszás alatt lubickol. És igen, ez ráragad a játékosra is, aki szinte mindent kipróbál, megnéz, megszáll, felkutat és nem csupán azért, mert ez az út vezet a végkifejlethez, hanem azért, mert tényleg örömét leli benne. Cappy egyébként nem csak a lények, hanem az eszközök működtetésére is képes, sőt, afféle platformelemként is használható, eldobva ugyanis tovább ugorhatunk róla és ez a mozgás sok esetben nélkülözhetetlen egy újabb titok felderítéséhez. A Super Mario Odyssey egyébként tökéletesen használja ki a Joyconok mozgásérzékelő képességét, számtalan mutatvány csak így hívható életre, de nem kell aggódniuk azoknak sem, akik handheld módban szeretnék végigjátszani, mivel extra mozgások nélkül is leküzdhetjük az akadályokat.

Fontos megjegyezni a holdak mellett begyűjthető, pályánként változó fizetőeszközöket is, melyeket a helyi boltban elkölthetünk. Sima aranyért rohadt aranyos ruhákat és sapkákat választhatunk, a speckó fizetőeszközért pedig extra cuccokat, űrhajónkat díszítő matricákat és a kabinban elhelyezhető relikviákat vásárolhatunk. A játék végére repülő kalapunk egy agyoncicomázott, roskadásig zsúfolt merchandise boltnak tűnik majd, melyen minden egyes kacat egy emlékkel bír.

A Mario Odyssey kézikonzolos módban is gyönyörű, de HDTV-n játszva mutatja meg valódi szépségét. Valami elképesztően varázslatos és változatos világokat alkottak a készítők, amik ráadásul villámgyors, 60 képkocka/másodperc sebességgel mozognak a képernyőn. A dizájnerek zsenialitása miatt ismét egy olyan Nintendo-játék született, ami képtelen lesz öregedni, és ami 10 év múlva is ugyanilyen jól fog kinézni. A látványvilág mellett meg kell említenem a töltési időket is, ami jóformán nincs. 3-5 másodpercnél többet sose kell várnunk, legyen szó akár világok között átívelő utazásról vagy csak egy pályán belüli teleportálásról.

Technikai szempontból tehát jelesre vizsgázott a Super Mario Odyssey, más aspektusát vizsgálva azonban vannak olyan apró hibái is, amik mellett nem mehetünk el szó nélkül. Első végigjátszásra a Super Mario Odyssey ugyanis baromi könnyű. Ilyen könnyű Mario-játékkal szerintem életemben nem játszottam. Ha kizárólag a történetszálra és a kihagyhatatlan küldetésekre koncentrálunk, akkor szűk 8 óra alatt simán végigrohanhatunk a játékon úgy, hogy az egyébként alapos műgonddal és kreativitással megálmodott bossfightokat is elsőre ledaráljuk. A megnyitható világok száma ugyan tekintélyes, de méretük egy hangyányival kisebb a kelleténél, így csak a szabadság illúziójának megteremtésére képesek, de kizárólag azért, mert elképesztő tartalommal sikerült megtölteni azokat. Ha kizárólag ennyi érdekel minket Mario legújabb kalandjából, akkor egy 8,5 pontos végítélettel zárnánk az értékelést.

A Super Mario Odyssey azonban nem áll meg itt, sőt valamiért pont a végjáték után kezd el élni. Egyrészt megnyílik egy új emblematikus világ egy ikonikus megszállható karakterrel, másrészt a pályákon található és addig használhatatlannak tűnő fém kockák is jelentőséget nyernek, melyeket összetörve töméntelen mennyiségű hold jelenik meg a játéktéren. Ezek egy része „csak” felkutatható, a legtöbbje azonban egy új platformjáték vagy feladvány formájában megannyi kihívással ajándékozza meg a játékosokat. Ezek pedig jóval nehezebbek, mint az első végigjátszás alatt elérhető hasonló játékelemek. A már említett ikonikus helyszínen, illetve a pályákon elszórt festményeken keresztül extra holdakért újra lenyomhatjuk a főellenfeleket is, amik kivégzése a nehezítéseknek köszönhetően már tényleg embert próbáló feladat. Az extra holdakra egyébként szükség is lesz, mert 250 darab összegyűjtése után egy újabb világ érhető el, és elvileg 500-nál is történik valami. De hogy mi, arról egyelőre fogalmam sincs, mert a 25 órás játékidő alatt eddig mindössze 280 holdat sikerült összefarmolnom.

A Nintendo koncepciója valószínűleg az lehetett, hogy az első végigjátszást a casual játékosokra skálázza (ezt a célt szolgálja a coop mód is), a végjáték után pedig hagyja elszabadulni a hardcore arcokat, akiknek minimum 50 órára lesz szükségük ahhoz, hogy a játékot kimaxolják. A rajongók egyébként az alaptörténet fonalának felgöngyölítése során minimum kétszer fognak örömükben felsikoltani, ugyanis a Nintendo olyan fanservice pályarészeket (az egyik New Donk City végén, a másik pedig a Bowser legyőzése után dobogtatja meg majd a core szívét!) és ötleteket dobott be, amik egy külön cikket is megérnének.

A Super Mario Odyssey október 27-én jelenik meg kizárólag Nintendo Switch konzolokra. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.