StarBlood Arena - Kritika

Váltig hiszem, hogy a VR-sisakokat szimulátorokra és első személyű lövöldékre találták ki – meg persze felnőtt szórakoztatásra, de ezt a témát egyelőre most illedelmesen toljuk az asztal peremére. Persze annak, hogy én mit hiszek, nincs feltétlenül köze a valósághoz, ugyanakkor talán magyarázatul szolgálhat arra a túláradó örömre, amit akkor éreztem, amikor először találkoztam a Starblood Arenával, illetőleg annak bemutatójával.

S hogy mi az a StarBlood Arena? Nos, hadd próbáljam elmagyarázni...

A hozzám hasonló játékos matuzsálemek még bizonyára emlékeznek a Doom első felvonásának farvizén felevező, az Interplay gondozásában megjelent Descent-játékra (1994), ahol egy kicsiny űrhajóval repkedhettünk egy teljesen 3D-s térképen, nyakatekert folyosólabirintusok zegzugán át kergetve a rémült ellent. Megvan? Nos, első pillantásra a StarBlood Arena ezen játék-klasszikus szellemi örököseként tetszeleg… ám mint általában, az első pillantás most is megtévesztő lehet. Ugyanis a fejlesztők sokkal többet merítettek a mai játékosok körében vélhetően jóval ismertebb Overwatch-ból, ahol ugye egyedi hősök csapatai pofozkodnak egymással mutatós arénákban, miközben igyekeznek valamilyen célt elérni.

Így tehát a WhiteMoon Dreams fejlesztőinek kizárólag PlayStation VR-re megálmodott játéka sem más, mint egy kaszt alapú PvP arénajáték, ahol a játékosok irányította változatos hősök böhöm nagy űrhajó-robot hibrideket meglovagolva irtják egymást boldog buzgalommal… feltéve, ha sikerül összekaparniuk egy mérkőzésre való ellenfelet.

De már megint előreszaladtam. Hadd kezdjem az elején.

A magam részéről, mielőtt hús-vér ellenfelekkel kelnék birokra egy efféle játékban, szeretem végignyüstölni a gyakorló pályákat, vagy éppen a kampányt, ha akad, csak hogy megismerjem valamelyest a játék matekját. Erre a StarBlood Arenában is van lehetőség, igaz, a Burn Circuit névre keresztelt „történet mód” alig több mint néhány butácska küldetés, ami alig hivatott többre, mint hogy bemutassa a többjátékos játékmódokat és térképeket – ráadásul ez a „kampány” mind a kilenc karakter számára ugyanaz. Feledhető élvezet, s bizony ennél több szót nem is érdemel a dolog.

Annál érdekesebb a hősök felhozatala. Van itt ember, kiborg és idegen egyaránt, meg néhány olyan lény, amire jobb kifejezés híján szeretek „szmötyiként” hivatkozni. A szerepek épp olyan változatosak, mint a hősök maguk, igaz, kompetitív játékokon edződött huszároknak vélhetően sok újdonságot nem fog mutatni a lista. Adott ugye a mindenben aránylag jó mainstream űrhuligán, Buck, akit kétségtelenül a kezdő játékosok fognak majd komálni, míg Dregg, a kiborg tudós, vagy éppen Apollonia, a cowgirl már jelentősen nagyobb gyakorlatot követel meg a játékostól… cserébe igen erősek tudnak lenni, ha jól játsszák őket.

Apollonia például a shotgunjával pufogtat, ami egy erőteljes, de lomha fegyver, így meglehetősen hátrányos fürge ellenfelek ellenében. Így hát hős leányunk időgránátokat és csáklyákat használ, hogy lassítsa, vagy magához láncolja a célpontjait, hogy aztán – érzékeny teremtés lévén – cafatokra lőhesse őket a shotgunnal. Mindeközben Tik Tak Toh (ők azok a bizonyos „szmötyik”) űrlény hármasának Zeta puskái csak rövid távon igazán hatásosak, ezért az apró űrkommandó kénytelen közelharcot folytatni, amit a sebzésvisszaverő pajzsok és a jelentősen több életerő kompenzál. Mint látszik, a balansz itt is nagyon fontos, ahogy minden efféle játéknál az, és bár ez a bizonyos egyensúly még néhány tapasz után is távol áll a tökéletestől (Elza, a robot orgyilkos pajzsokat átlyukasztó, hosszútávú lövései kicsit erősnek tűntek), azért nem is annyira szembántó a különbség.

Már csak azért sem, mert a csata észveszejtő tempóban folyik és olykor nehéz követni, hogy mikor és kit is lövünk... illetve hogy mivel. Ugyanis a két fő fegyver mellett minden karakternek van nehézfegyvere, rakétái, aknái – igazi bűvészet mindent a jó időben használni. Ha ehhez még hozzávesszük a kormányzási manővereket, a „befogást” és úgy alapvetően a VR kínálta szédítő térérzetet, örülünk, hogy egyáltalán lőhetünk valakire, a balansszal törődni már aligha marad idő. Az olykor nyílt, máskor zegzugos arénák pedig még tovább növelik a meccseket uraló egyetemes káoszt, szóval az élményre igazán nem lehet panasz.

És mégis… ahogy múlnak a játékkal töltött percek, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy hiába a derék kivitelezés, a jópofa ötletek, a pofás grafika és a számos taktikai lehetőség, valami mégis hiányzik a játékból, ami pedig oly sok vetélytársban – különösen a fentebb is említett Overwatch-ban – megvan. Ez a valami pedig a lélek. Villan és robban, száguld és pörög itt minden (jómagam nem is tudtam egyhuzamban, bömböl a zene és zsongít az akció, valahogy mégsem áll össze az egész. A karakterek ötleteik ellenére gyökértelenek, a játékot felkonferáló idegenek inkább irritálóak, mint viccesek, a harsogó rockabilly zene pedig legfeljebb Apolloniához illik. Számos színes elem katyvasza ez, amik önmagában mind-mind kiválóak, épp csak valahogy olyanok, mintha nem ugyanabból a kirakósból származnának, azaz nem illeszkednek egymáshoz.

S ezzel a kör be is zárul, én pedig visszatérek a kezdeti sirámomhoz. Ugyanis akad még egy utolsó probléma, ami, bár nem feltétlenül a játék hibája, de annak megítéltetésén egyáltalán nem segít. Ez pedig annak ténye, hogy a szervereken kóbor szellemekként bóklászó kevés számú játékossal gyakran hosszú percek kérdése összehozni egy meccset, türelmünk jutalma pedig csupán egyetlen gyors, még ha mégoly szórakoztató menet is. Márpedig egy többjátékos mulatság gerince a mögötte álló közösség… ennek híján pedig a StarBlood Arena egy halva született játék. Talán ha a PSVR-t népszerűsítő, ingyenes cím lenne, nem pedig 12.000 forintos játék, más lenne a helyzet… így azonban jó eséllyel egy-két hónapon belül senki sem fog emlékezni rá.