Spyro Reignited Trilogy - Kritika

Egy öreg klasszikust a kor szelleméhez fazonírozni mindig rizikós vállalkozás. Ha a fejlesztők nem sminkelik láthatatlanra az idő rajzolta barázdákat, az újabb generációs közönség fanyalogni fog az avítt külső és a kopott technikai megoldások láttán… ugyanakkor a túl sok púder éppen a játék valódi karakterét fedheti el, a varázst, amiért a rajongók anno megszerették azt. Egy olyan kötéltánc ez, ami komoly esztétikai egyensúlyérzéket követel, én pedig örömmel állíthatom, hogy az „újragyújtott” Spyroért felelős Toys for Bob egy igazi balerina ezen a téren.

Ismerős az érzés, midőn egy, a virtuális játékkönyvtárunk poros mélyéről előkotort klasszikus az emlékezet csillámporától megfosztva szívbemarkolóan puritánnak, kopottnak és esetlennek tetszik? Nos, a Spyro Reignited Trilogy éppen erre a jelenségre orvosság, hiszen minden ízében, minden rezdülésében a régi mesterhármas legszebb pillanatait idézi, miközben emlékeink csalfa elvárásaihoz igazítja a prezentációt.

„Épp olyan gyönyörű, ahogy emlékeztem rá” – mondhatná az egyszeri játékos, de a helyzet az, hogy az újraálmodott trilógia sokkalta szebb és élőbb, mint amilyen valaha is volt. A játék már-már olyan, akár egy szombat délelőtt vetített animációs film: gyönyörködtetően színes világával, elképesztően édes animációival és harsány muzsikájával a képernyő elé szegez minket, mi pedig a mindennapok zord gúnyáját ledobva boldog mosollyal süllyedünk vissza egy egészséges infantilizmus állapotába… és milyen jó is az.

Különleges törődést kaptak a játék elragadó karakterei is, kezdve rögtön a Sárkánykirályság lakóival, akik az eredeti trilógiától eltérően ezúttal mind-mind egyedi küllemmel és stílussal rendelkeznek. De ugyanezen igényesség mutatkozik meg a történet majd minden lényén, legyen az főkarakter vagy egyszerű tucatellenfél: kivétel nélkül mindegyikük mulatságos arcmimikával és burleszkbe illő animációkkal késztet minket állandó mosolygásra, a szó legjobb értelmében. A gyapjútól fosztott, kormos birkák döbbent pislogása, Gnorc fogdmegjeinek kancsal-bamba reakciói, Hunter, a Gepárd cidrizése csak néhány példa arra az elragadó képi komédiára, ami a trilógiát végigkíséri.

Persze a kortalan platformerek igazi varázsa – a hangulaton túl – a játék kínálta ügyességi kihívásokban rejlik, ennek fényében pedig esszenciálissá válik a könnyen kezelhető és egyszerűen értelmezhető irányítás. S bár a Toys for Bob láthatóan vallja a „ne piszkáld, ami működik” elvét, a kezelésre azért ráfért némi ráncfelvarrás. A két analóg karra szelídített kontroll azonban intuitív módon kérezkedik ujjbegyünkre, mi pedig egy percig sem fogjuk azt érezni, hogy a suta irányítás miatt halnánk meg… olyannyira, hogy alkalmasint kifejezetten könnyűnek éreztem a játékot, holott meglehet, hogy csak az évek és a rutin szorította alacsonyabbra a lécet.

A pályatervezés egy az egyben az Insmoniac eredeti elképzeléseit követi, éppen csak a részletek lettek letisztultabbak, amitől a rejtvények megfejtése és a felfedezés maga némileg barátságosabbá vált. Nincs többé könnyen eltűnő drágakő, vagy rosszul bemérhető ugrás (na jó, utóbbi azért előfordul néha-néha)… a pályadizájn tükörsima és könnyedén átlátható, élvezet bebarangolni minden szegletet ládák és kapuk után kutatva. A szorgos felfedező jutalma pedig nem marad el, hiszen a készítők nem átallottak olyan vicces kikacsintásokat és extra komédiát becsempészni akár a legrejtettebb sarkokba is, mint amilyen a flúgos, kalapácslengető szerzetesek úti fotói és vicces selfijei, vagy a feladatát feledő, bokorban játszadozó infantilis gnorc. A magamfajta megszállott gyűjtögetők munkáját segítik továbbá az olyan életminőséget javító bővítmények, mint a napló, ami megmutatja, hogy miből, mit és melyik világban tudunk még összegyűjteni az áhított platina trófeáig, illetve a világokat áthidaló gyors utazás lehetősége.

Mint ahogy azt korábban már említettem, a grafikához hasonlóan a zenét és a szinkronhangokat is átitatja azon törekvés, amivel a készítők az eredeti játékok szellemiségét próbálták az új kor elvárásához tupírozni. Ezen célkitűzés fényében a jól ismert melódiák immáron egy modernebb, teltebb formában köszönnek vissza (bár igény szerint visszakapcsolhatunk az eredeti, valamivel puritánabb muzsikára), tovább mélyítve bennünk az amúgy is folyton jelenlevő rajzfilmes érzést. Az „újrára” visszatért egynéhány régi szinkronhang is, hogy újfent hőseik bőrébe – azaz torkába – költözhessenek, de számos új szinkronhang is megszólal a játékban.

Kicsi üröm az örömben, hogy valami különös indíttatásból a kiadó úgy döntött, hogy nem tesznek feliratot az átvezető animációk alá, minek következtében a pokolba gyaláztam minden ablakom előtt elhaladó zajosabb járművet, melyek miatt lemaradtam néhány vélhetően humoros egysorosról.

A játék a tesztelésre használt PlayStation 4 Prón nagyobbrészt simán és problémamentesen futott, csak olykor bosszantott egy-egy, a kellemesnél valamivel hosszabbra nyúló töltés (főleg az első részben), illetve az itt-ott tetten érhető belassulás (kizárólag a második részben)… de ezek olyannyira elhanyagolható mennyiségben fordultak elő, hogy szinte szégyellem őket a játék orra alá dörgölni.

Habár Spyro kalandjainak három epizódja együttesen nagyjából húsz óra alatt teljesíthető, a maximalisták ennek a dupláját is eltölthetik velük, főleg ha az amúgy rendkívül ügyesen kitalált achievementeken túl a „skill pontokhoz”, azaz speciális kihívásokhoz kötött koncepciórajzokat is ki akarják oldani (ilyen pont lehet egy főellenfél hiba nélkül legyűrése, vagy egy, a világban elrejtett virág elégetése). Mindent egybevetve egy tartalmas játékcsomagot kapunk a pénzünkért, amit a rajongók és az új érkezők egyaránt élvezhetnek.

A Spyro Reignited Trilogy 2018. november 13-án jelent meg PS4 és Xbox One konzolokra, mi a Sony gépén teszteltük. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz.