Pókember: Nincs hazaút - Kritika

Kritikánk SPOILERMENTES.

---

Miután lőttek az inkognitójának, Peter Parker (Tom Holland) és a barátai élete pokollá változik. Végső kétségbeesésében Doctor Strange (Benedict Cumberbatch) segítségét kéri abban, hogy a világ elfelejtse őt, ám a kísérlet nem várt fejleményekkel jár, és az ifjú Pókember azon kapja magát, hogy a multiverzum különböző síkjaiból érkezett szupergonoszokkal kell megküzdenie.

A történetek jelentős része azzal a kérdéssel születik meg, hogy "mi lenne, ha?", és ez a képregényuniverzum történetalkotására hatványozottan igaz. Nem véletlen, hogy a Marvelnek van egy ilyen nevű sorozata, melyben pont ezt a kérdéskört járja körül, mint ahogy megannyi képregényrajongó tesz fel hasonló kérdéseket magának vagy egymásnak, hogy aztán hosszú órákon át töprengve vagy vitázva keresse a választ. Mi lenne, ha Thor és Hulk megküzdene egymással? Mi lenne, ha Amerika Kapitány kézbe venné a Mjölnirt? Mi lenne, ha Dr. Erik Selvig meztelenül rohangászna a Stonehenge-ben?

Na jó, ez utóbbi talán nem sok ember fejében fordult meg, de azon már biztosan sokan eltöprengtek, hogy mi történne, ha különböző filmuniverzumok hősei - vagy antihősei - találkoznának egymással. Annak köszönhetően, hogy a Sony az elmúlt másfél évtizedben kétszer is rebootolta a Pókember-szériát, a stúdiónak még csak össze se kellett törnie magát ahhoz, hogy ezt a kérdést meglovagolhassa: nem kellett más franchise-ok, más stúdiók termékeihez nyúlnia, meg aztán a Marvel Studiosszal való ideiglenes összebútorozás további játékszerek segítségül hívását tette lehetővé, történetesen Doctor Strange közbenjárását, aki megteremtette a keretet ahhoz, hogy Tom Holland Peter Parkere olyan főgonoszokkal szembesüljön, akikkel ebben a formában soha nem lett volna lehetősége, hacsak a Sony nem lépi át azt a határozott határvonalat, amit újra kiosztott szerepekkel és újraindított történetekkel szoktak meghúzni a filmek között. Márpedig ilyet csak a Fox szokott az X-Men-filmekkel.

Tehát adta magát, hogy a Sony összeboronálja a különböző filmes Pókverzumait, ugyanakkor veszélyes játékot űzött az ehhez nélkülözhetetlen multiverzum megnyitásával, hisz a párhuzamos világok közötti járkálás legalább annyi logikai buktatót rejt magában, mint az időutazás. Anélkül, hogy a részletekbe belemennénk, annyit azért elárulunk, hogy az első két Tom Hollandos Pókember-film forgatókönyvét szállító Chris McKenna és Erik Sommers szkriptje itt-ott bele is botlik egy-két saját maga által teremtett bukkanóba, és amilyen összetett labirintus jöhetne létre a különböző síkok antihőseinek megidézésével, annyira törekednek arra, hogy a bonyodalmakat a lehető legegyszerűbb módon és egy kézzel fogható megoldókulcs, azaz egy MacGuffin segítségével zárják rövidre. Például azzal a dobozzal, aminek megszerzéséért Pókember még Strange-dzsel is összeakasztja a bajszát.

És ez a leegyszerűsítés egyszerre jó is meg rossz is, hisz míg az alapsztori akár Christopher Nolan-i csavarokat is előidézhetne, amiből sok-sok fejtöréssel és okoskodással lehetne kimászni az engedékeny, "inkább ne gondoljatok bele" hozzáállás helyett, addig ezen egyszerűbb megközelítés lehetővé teszi, hogy a film a címszereplőjére fókuszáljon. És öt multiverzumos főgenya ide, homlokráncoló Doctor Strange oda, a reflektorfény végig Peter Parkerre és az ő drámájára irányul. Tom Holland pedig van annyira sokoldalú színész, hogy ezt a figyelmet meg is hálálja: ezúttal hatványozottan érvényes az, ami mindig is Pókember mottója volt, azaz hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár. Márpedig a film drámája erőteljesebb, mint a korábbi MCU-s Pókember-filmeké, ez pedig sokkal felelősségteljesebb alakítást igényel Hollandtől. Szerencsére a film azért nem veszi véresen komolyan magát: a komikum és a tragikum kéz a kézben jár a Nincs hazaútban, és Holland mindkét oldallal játszva megbirkózik, közben pedig a szemünk láttára lesz a zavarodott tinédzserből felnőtt férfi.

Ugyanakkor az alkotók a többi karakter tekintetében az erő=felelősség képletnek leginkább a játékos oldalára összpontosítottak: a megidézett antihősökkel, az ő cselekedeteivel és megnyilvánulásival mind-mind a filmek és képregények rajongóit szolgálják ki. Rájuk kacsintanak az Elektro arca körül egy pillanatra felragyogó fénycsillaggal, a Zöld Manó belső vívódásának vizuális kivetítésével vagy amikor Dr. Octavius belekezd "a Nap ereje a tenyeremben" monológba, meg még megannyi más dologgal. Ezek az idézetek és megidézések nem mindig sülnek el jól és csak ritkán állnak a cselekmény szolgálatában, de az biztos, hogy a fanok a Nincs hazaút nézése közben a vászonra mutogató Leonardo DiCapro-mémmé változhatnak és jó sokáig úgy is maradhatnak. Ez pedig egyáltalán nem hálátlan húzás egy blockbuster részéről.

És ha már blockbuster: akciók és összecsapások tekintetében a film meg sem próbál versenyezni az égitestekkel dobálózó Thanosszal és Doctor Strange-nek az előzetesekben is látott Tüköruniverzuma sem fogja már földhöz vágni a nézőket, ettől még az alkotók próbálták megőrizni a Marvel-filmek kreatív játékosságát. De a Tom Holland-féle Pókember-moziknak soha nem az átütő akció volt a legnagyobb erőssége, hanem a könnyed hangvétel, a tinédzserlét karikírozása és a naiv balf*szkodásai ellenére is szerethető főhős: ezek a Nincs hazaútban is jelen vannak, még ha egy kicsit talán szórványosabban. De hát ez nem is meglepő, hisz az MCU három eddigi Pókember-filmje közül magasan a Nincs hazaút vállalja magára a legtöbbet cselekmény és karakter tekintetében. És ekkora súly alatt ez a Pókember kicsit meg-megbicsaklik, és nem is mindig úgy viselkedik, ahogy az tőle elvárható lenne, de azért szerencsére nem vetkőzik ki magából. Ha Holland a Nincs hazaúttal búcsúzna az MCU-tól, hát nem kéne szégyellnie magát.