Spencer - Kritika
Kamerák és tekintetek kereszttűzében
A Spencer Diána hercegnő családi körben eltöltött karácsonyára összpontosít, aki ünneplés helyett belenéz a sötétségbe. No de mi néz onnan vissza rá?
Erről van szó
Mint mindig, úgy a brit királyi család 1991 karácsonyát is a norfolki Sandringham House-ban tölti. Késve ugyan, de Diána walesi hercegné (Kristen Stewart) is megérkezik a helyszínre, ezzel - mármint a késéssel - pedig azonnal kivívja a többiek nemtetszését. Nem mintha ez újdonság lenne a számára: a fiatal nő kezdi teljesen elveszíteni az eszét a dorgáló tekintetek, vizslató kamerák és a kötöttségek tengerében. Van-e innen kiút?
Ezért jó
Pablo Larraín a 2016-os Jackie-vel és a tavaly futó Lisey történetével már megmutatta, hogy különös vonzalmat érez a tragédia nyomása alatt álló nők lelkének boncolgatása iránt, és ezt a Spencerrel (utalás Diána eredeti vezetéknevére) szinte tökélyre fejlesztette - nem kis mértékben Steven Knight (Locke, Gyönyörű mocsokságok) forgatókönyvének köszönhetően, amely nem éri be egy zaklatott állapot érzékletes bemutatásával, annak környezetét is remekül bemutatja. Igazából mindenki segíteni próbál Diánán, aki túlságosan vágyik a szabadságra ahhoz, hogy meg tudjon birkózni a vele szemben támasztott elvárásokkal, a vaskalapos tradíciókkal és azzal, hogy minden mozdulata hírértékű, minden pillanatát kamerák követik. A segítők egy része azonban csak tovább ront a helyzeten, hisz néha elég lenne, ha csak békén hagynák a nőt ahelyett, hogy terápiával meg megfelelési kényszerrel riogatnák őt.
A film, amely alapvetően pszichodráma, bátran kokettál más műfaji elemekkel - még a humortól sem riad vissza, a legváratlanabb pillanataiban pedig egyenesen a horrorba fordul -, és ugyan a hamis ragyogásban táncoló, túlfényezett képek és az arcba mászó közelik azt sugallják, hogy ebben a világban nem lehet hová bújni, a Johnny Greenwood által írt zene pedig kényelmetlen feszültséget hoz a filmbe, a szó szoros és átvitt értelmében vett rivaldafény egyértelműen Kristen Stewartté. A rendezés, a fényképezés, a zene és a remek szereplőgárda csak asszisztál a színésznő karrierjének eddigi legváratlanabb és egyben legjobb alakításához: Stewart teljesen elveszik a szerepben, minden korábbi manírját hátrahagyva lényegül át egy olyan éteri figurává, akinek minden rezdülésében ott van a sebzettség, a feszültség, a vágy a szabadulásra és a rajta elhatalmasodó őrület. Nem tagadjuk: látványos ez az alakítás, de ehhez a szerephez ez kell (és szinte borítékolható az Oscar-jelölés is).
Ezért nem jó
Bár a film már az elején egyértelművé teszi, hogy csupán csak egy mesét mond egy igaz történetről, ettől még néhány valós dologban lehetett volna disztingváltabb is, mint ahogy főszereplőjének rémképei, vágyálmai kapcsán is akadnak olyan pillanatai, ahol teljesen elengedi a néző kezét, és öncélúnak hat. De ezt a művészi szabadságot akár be is tudhatjuk annak, hogy Pablo Larraínt a valóság leképezése helyett jobban érdekelte egy egyedülálló lélek feltárása, és ennek mindent alárendelt. Esettanulmányával pedig többé-kevésbé sikerrel járt.
Megéri a pénzét?
Feltétlenül, és nem csak azoknak, akik még mindig ott tartanak, hogy Stewart vajon be tudja-e csukni a száját. A színésznő karrierje talán legjobb alakítását hozza egy olyan filmben, amit a valóság bemutatása helyett jobban érdekli, mit tesz egy sebezhető lélekkel a minden irányból érkező nyomás. Ennek feszültségét pedig kevés film tudja olyan jól érzékeltetni, mint a Spencer.
A Spencer (16 éven aluliaknak nem ajánlott) 2021. november 11-től látható a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.
KRITIKA: Spencer
