A kaptár: Utolsó fejezet - Kritika

Azt hiszem, ezt a kritikát fogom megmutatni minden egyes alkalommal, mikor valaki a fejemhez vágja azt, hogy ingyenélő vagyok, meg hogy "bárki lehet kritikus". Merthogy a kritikusok élete nem csupán abból áll, hogy ingyen növesszék a seggüket azért, amiért mások fizetnek, hogy a véleményükkel kiskirályt játszva jól megmondják a magukét: a kritikusoknak rá kell szánniuk két órát az életükből olyan szemetekre, mint amilyen A Kaptár-széria (remélhetőleg) befejező része.

Nem, nem sajnálatot vagy együttérzést akarok kicsikarni belőletek, és még véletlenül sem mártírkodni, mert az csak rosszul sülne el, ráadásul igaz se volna, ugyanis szeretem csinálni, amit csinálok, csupán arra szeretnék rámutatni, mielőtt rátérek a lényegre, hogy az embernek néha kétórányi intenzív fekálián kell átevickélnie ahhoz, hogy reménytelin azt rebeghesse, hogy a következő talán jobb lesz.

Ha lesz következő. Láttunk mi már olyan szériát, melynek nem az utolsó részében szerepelt az "utolsó" szó (rád nézek, Jason Voorhees), és A Kaptár minden tekintetben imbecilis hatodik fejezete után már abban sem vagyunk biztosak, hogy tényleg ez lesz a végső, de azért olyan jó lenne, ha Paul W.S. Anderson író-rendező (52) és kedves neje, Milla Jovovich (41) két gyermekes, felelősségteljes és érett párosként magukba néznének végre, és befejeznék a (film)világ fertőzését ezzel a rothadó szériával, melyre eme hatodik rész teszi fel az emberi végtermékből agyagozott koronát. Mert mindig van kicsit lejjebb.

Anderson pedig mintha sportot űzne abból, hogy a nézői tűréshatárokat tesztelje. A legutóbbi rész, a Megtorlás példának okáért a hátsó zsebből előhúzott egy gigantikus földalatti komplexumot, melynek termei különböző városképeket modelleztek le, hogy ezekben teszteljék az élőhalott-inváziót (azt, ami a valóságban már rég lezajlott), mindezt azért, hogy egyfajta Resident Evil Greatest Hitset zavarhassanak le a megszámlálhatatlan csattal és fűzővel rendelkező ruhát viselő Alice közreműködésével.

Szerencsére hasonló göncökkel és túlkapásokkal a befejező rész már nem szolgál. A túlkapás hiánya alatt még véletlenül se azt értsétek, hogy az új epizód földhöz ragadtabb, esetleg hitelesebb lesz, á, dehogy: Anderson már meg sem próbál a történések köré valamiféle víziót szőni, egyszerűen csak úgy a nyakunkba zúdítja az egészet. A következő a helyzet: a Föld lakossága kereken 48 órán belül kipusztul, hacsak Alice nem jut el Washingtonból Racoon Citybe, azon belül is a Kaptár mélyére, ahol ott rejtőzik az ellenszer. Így aztán zombiirtó ősanyánk el is indul A-ból B-be, közben mindenféle akadályba ütközik, hogy aztán a végén - spoiler? - célba érjen.

De, srácok, az a nagy helyzet, hogy a legnagyobb megpróbáltatások nem rá, hanem rátok, nézőkre várnak, és nem is csak azért, mert a film narratív és karakter(le)építési szempontból is elképesztően együgyű - ezt már igazán megszokhattuk ettől a bűnös szériától, hanem mert a megvalósítás, nem viccelek, fizikailag leszívja a nézőt. A film a főcím után azonnal megragad, és a szorítás egy pillanatra sem enged fel, minden fél percre jut egy VÁÁÁ! effektus, értsd: a lehető leggagyibb ijesztgetési mód, amikor a nagy csendből hirtelen rád ront egy ködkürt finomságával "kommunikáló" élőholt, amely természetesen a látómezőbe csattanása előtt lábujjhegyen közlekedik, vagy jobb esetben egyenesen beleteleportál az érzékszerveidbe.

Ezt igazából még el lehetne viselni, hisz 10-20 perc után az érzékszerveid eltompulnak, és te is hasonló rezignáltsággal reagálsz minden egyes nyakadba dobott rémségre, mint az igen limitált színészi eszközökkel megáldott szereplőgárda, csakhogy - és itt következik a film legfőbb bűne - a vágás, A VÁGÁS olyan elképesztően otromba és agresszív, hogy elkövetőjét Mechanikus narancs-kúrára kötelezném, hadd kóstolgassa a saját gyógyszerét. Azt képzeljétek el, hogy ha egy szereplő leugrik, mondjuk egy méter magasból, azt 4-5 kameraállásból és ugyanennyi vágás kíséretében prezentálja ez a film. Az akciójelenetek - emlékeztetlek benneteket, hogy az egész film egy konstans akciójelenet - végig ilyen intenzitással vannak vágva, a 3D miatt az átlagnál sötétebb képnek és a lapáttal hányt képi effektusoknak köszönhetően gyakorlatilag fogalmad sincs, mi folyik a vásznon.

Nem mintha nagyon ráfeszülnél a történésekre vagy a figurák sorsára. Az egyik főgenya soha, semmilyen körülmények között nem veszi le napszemüvegét (napi konspiráció: azért, mert a mindig tökéletes sérót és szexi bőrszerkót viselő, azaz végtelenül narcisztikus Wesker minden bizonnyal kancsal!), a másik pedig előszeretettel gyilkolja le saját embereit, és minden második szava az, hogy "tűz!". Mióta Alice-t megfosztották különleges képességeitől és a már említett csatos-fűzős rucijától, egyetlen speckó tulajdonsága maradt (az alapból elvárható zombihentelésen kívül), hogy mindig egészkor néz rá az emberiség kipusztulásig hátralévő időt mutató karórájára. A hiátusból előrángatott, és Alice mellé betuszkolt Claire (Ali Larter) frissen mosott és tökéletesen belőtt frizuráját pedig az apokalipszis négy lovasa sem lenne képes kikezdeni.

Mikor 15 évvel ezelőtt egy zombikutyára mért forduló rúgással a Resident Evil-széria egyik pillanatról a másikra küzdötte be magát a bűnös élvezetek panteonjába, a fene se gondolta volna, hogy ilyen nagy jövő elé néz, de idővel konstans rajongótábort szőtt maga köré a "szexi lányok és fegyverek kontra rémségek" filmbazár, ám eme, utolsó részt a már említett idegőrlő vágás és olcsó effektus-halmozás miatt talán már a legmegátalkodottabb rezi-rajongók sem tudják majd értékelni. Én csak annyit mondhatok most, hogy már a fülem se cseng annyira, és a szemgolyóimban érzett fájdalom is múlóban van, hogy remélem, a következő film talán jobb lesz...