Resident Evil 7 - Kritika

Nem lehet egy húsz éve futó franchise minden állomása diadalmenet; ezen ellentmondást nem tűrő, galaktikus törvényszerűség alól pedig még a Resident Evil sem bújhat ki. Pedig valamikor 1996-ban a Capcom műhelyében olyasmi született, ami hosszú időre meghatározta a horror játékok szcénáját: ez volt a „túlélő horror”, egy olyan marketingesek gyártotta címke, ami végül műfajjá nőtte ki magát. Ügyesen felépített rettegés, izgalmas helyszín, ravaszmód becsempészett puzzle elemek és egy butácska harcrendszer tette imádnivalóan borzongatóvá az első részt.

Így érkezünk hát el a hetedik részhez, ami nem titkoltan olyan kötelezvényeket rótt magára, mint a sorozat legszebb hagyományainak feltámasztása, mindez a 2017-es elvárásoknak megfelelő fizimiskával és játékmenettel aláágyazva. Komoly vállalás ez és ezen a ponton a rajongó sokaknak – köztük nekem is – már csak egyetlen kérdése marad: vajon sikerült-e a Capcomnak felnőnie a feladathoz?

Nos, lássuk! (A türelmetlenebbek pedig csak görgessenek le az oldal aljára az értékeléshez.)

Az új történet Louisiana rothadásbűzű lápvidékére kalauzol minket, egy Dulvey nevű községbe, ami már csak fertelmes reputációjával tartja magát az emberek sötét emlékezetének peremén. Rothadó, szúnyogok uralta vidék ez, ahol egyetlen mállatag, ültetvényes időkből visszamaradt kúria áll – a Baker-család otthona. Foghíjas deszkák, repedt tetőzet, félig elsüllyedt kisegítő épületek, pudvás, levedző falak jelentik az otthont. Nyomasztó, sőt, rémisztő hely ez, de főhősünk, Ethan Winters nem tehet mást, minthogy kocsiba ül és ideutazik, hiszen ide hívja három éve eltűnt felesége, Mia semmiből felbukkanó, kétségbeesett üzenete. Mindez a játék első percében kiderül és a meglehetősen felkavaró nyitány után már meg is kapjuk az irányítást, hogy belemerüljünk a Dulvey-t ködként körbe lengő rejtélyek miazmájába.

Merthogy rejtély az akad bőven, az írók pedig mesteri bravúrral vezetik a történetet a csúcspont felé, nem fukarkodva a drámával és a fordulatokkal. Apró információk garmadájával találkozunk szerte a roskatag Baker-házban üzenetek, nyomok, tárgyak és fényképek formájában, amelyek gyakran csak a sztori vége felé nyernek értelmet, arculcsapásként rázva fel minket a tudatlanság tunya felhőjéből. Nyoma sincs már a korábbi részek B-kategóriás filmeket idéző, „összekacsintósan” bugyuta meseszövésének… az új történet, habár nem mentes az egyébként ügyesen alkalmazott kliséktől, egy jól felépített és profin ütemezett horror-thriller, ami klimaxát a kellő időben, a kellő hatásfokkal éri el.

Azonban joggal merülhet fel sokakban a kérdés, hogy az ismerős akciórészek és az ikonikus karakterek kiollózásával vajon mennyi maradt meg a Resident Evil esszenciájából? Bevallom, jómagam is efféle kételyekkel szívemben vettem kézbe a kontrollert, de az aggodalmam már az első fél órában tovatűnt… legalábbis részben. Olyan régi ismerősök kerülnek ugyanis elő, mint a gyógyító zöld növény, a csendes melódiával nyugtatgató menedékszoba, a fölös holmik tárolására alkalmas, több helyszínről elérhető láda, vagy a mentésre szolgáló íróg… akartam mondani magnó. És aztán jön a többi… a bizarr kulcsokkal nyitható emblémás ajtók, a hiányzó szobrok, ajtócsapdák, árnyékrejtvények, a ház egyes szekcióit felfedő térképek; csupa olyan dolog, ami miatt egykoron rajongtam a Resident Evilért.

És hát persze a rettegés, aminek különösen jót tett az új FPS nézet. Bátran állíthatom, hogy az Outlast óta nem volt ennyire szűk a fotel. Egyre fészkelődtem, a karaktert megelőzve igyekeztem nyújtogatni a nyakam, hátha én majd látom, amit ő nem, és bizony nem egyszer nagyot ugrottam a rémülettől. Bakerék ugyanis ijesztő egy társaság, kezdve Jacktől, a zord és látszólag elnyűhetetlen családfőtől (tényleg Jack, már megint itt vagy?!), egész végig a család minden deformált tagján. Karakteres fenyegetés ők, mindegyikük a saját rémisztő képességeivel, habitusával és életterével, nyomaik, szavaik és tetteik pedig meglepően egésszé teszik a kúriát, a miliőt, ahol a játék jó 60%-át töltjük.

A korábban említett Outlasthoz hasonlóan sokat fogunk menekülni – az adrenalin pumpáló kergetőzés a ház nyüves folyosóin máig kísért rémálmaimban –, de a tébolydában játszódó kalanddal ellentétben itt fegyverünk is akad, amivel szembe szállhatunk a gonoszokkal és végezhetünk velük… legalábbis ideig-óráig. A régi arzenál majd minden darabja megmutatkozik a játék során valahol, a túlélő késtől a gránátvetőig, a shotgun-tól a magnumig, de ha azt hisszük, hogy ez majd igazi keményfiúvá tesz minket, hát nagyot kell csalatkoznunk. Az ellenfelek szívósak és halálosak, még normál fokozaton is, a lőszerkészletünk pedig erősen véges. S bár tudunk magunknak is gyártani holmikat (ennek közös alapanyaga egy speciális kemikália), előbb-utóbb döntésre kényszerülünk… vajon gyógyszert kavarjunk, vagy lőszert készítsünk?

Ez a fajta döntéshozatali kényszer megmutatkozik a magunkkal cipelt tárgyak tekintetében is. Hátizsákunk ugyanis apró, s habár a későbbiekben bővíthetjük azt, soha nem fogunk dúskálni a szabad helyekben. Ilyenkor nem marad más, mint felkeresni a legközelebbi menedékszobát (nincs túl sok belőlük) és a nagy ládába pakolni a fölöslegesnek ítélt kacatokat, remélve, hogy nem kellenek majd a következő harchoz, vagy rejtvényhez. Márpedig visszasettenkedni már korábban felderített helyiségekhez nem mindig biztonságos, hála a házban szerte kóricáló Baker-famíliának.

Említettem korábban, hogy a játék kvintesszenciája kapcsán felmerülő kételyeimet csak részben oszlatta el a kúriában töltött bő hat óra, annak minden, a régi húrokat megpendítő jellegzetessége ellenére. Úgy éreztem, hogy lassan a történet végén járok, de nem kaptam meg azt, amit vártam; valamit, amitől kerek, amitől jellegzetes, amitől igazán „residentevilös” lesz a játék. Ám ekkor a készítők megint meg tudtak lepni. Egy merész húzással ugyanis fokozatot vált sztori és cunamiként ömlik ránk mindaz, amit eddig hiányolhattunk. Engedjétek meg nekem, hogy ne menjek részletekbe, nehogy bilincsbe verjen a spoiler rendőrség… de merem állítani, mindenki megkapja, amit remélt.

Nyilván a történet nem minden, a belbecs mellett érdekes a külcsín is, azonban azt kell mondjam, itt sem érheti szó a ház elejét. (Azaz dehogynem, hogy lehet egy ilyen helyen élni, Baker-család?!) Az új RE Engine mozgatta játék meseszép… pontosabban hátborzongatóan realisztikus és teszi mindezt zökkenőmentes, tükörsima 60 FPS mellett. Töltéssel a játék indítását, illetve a videoszalagok történeteit leszámítva nem találkozunk (cserébe ezek meglehetősen hosszúak), ami egész lenyűgöző egy ekkora játéktéren.
A fények elképesztők, elég, ha csak a naplemenetére gondolunk a lápvidék fölött, vagy a táncoló lámpafényre a kúria sötét folyosóinak végén. Nem különben illeti dicséret a grafikai részletességet, a hasadékokban megbúvó pókhálóktól az ajtók erezetéig, Jack ősz hajtincseitől a rémek fortyogó miazmájáig… ezek a nüánsznyi részletek teszik a világot olyan élővé és annyira rémisztővé körülöttünk.

A VR-élmény

Mivel a Resident Evil 7 volt a PlayStation VR egyik hívócíme, az első végigjátszás után feltettem a sisakot, hogy minden berzenkedő idegszálam ellenére ismét átlépjem a kúria küszöbét… és szemem-szám elámult. Rajongóként száznyi horrorfilmet néztem meg, sok-sok horrorjátékot játszottam végig, de ott állni és felnézni a sötét, mocskos épületre elemi rettegést oltott ismét a szívembe.

Persze nem problémamentes az élmény: a gyönyörű grafika valamelyest mákossá válik, a menük néha belelógnak az arcunkba és olykor elsötétül a kép egy-egy pillanatra, hogy ismét Ethan szemszögéhez igazodhassunk (ez utóbbi tudatos döntés, amivel a rosszullétet igyekeztek kizárni a fejlesztők), de ezek hamar megszokhatók és az élmény, hogy valóban kikukkanthatunk, beleshetünk ablakokon, egy fél pillantással felmérhetjük a szobát… az érzés, hogy OTT VAGYUNK a házban, utolérhetetlen. Úgy hiszem, erre az élményre vártunk a PSVR megjelenése óta.

Ha pedig mindez nem lenne elég, rengeteg gyűjtögetni való akad a játékban. A rejtett, öreg érmék mellett, amivel speciális holmikat válthatunk ki a játékon belül, találunk majd titkos fegyvereket, illetőleg ügyesen elbújtatott bólogató figurákat, amelyek ráadás jutalmakhoz vezetnek. Feloldhatunk továbbá egy új nehézségi fokozatot is, ami a beszédes Madhouse nevet viseli. Utóbbi fokozat nem csak, hogy kegyetlenül nehéz, de átrendezi az ellenfelek és a tárgyak lelőhelyét is, illetve megtalálandó kazettákkal korlátozza a mentések számát. Sajnálatos módon azonban ez a mód átugorja az új ellenfelek nyitóanimációit, illetőleg bizonyos átvezető videókat, így, bár a pre-order csomagban automatikusan elérhető a végigjátszás nélkül is, nem javallott ezzel kezdeni.

A Resident Evil 7 PC-re, Xbox One-ra és PS4-re jelent meg PSVR támogatással, mi utóbbi két platformon teszteltük.

• A Resident Evil 7 izgalmas titkai
• Dolgok, amiket nem árul el neked a Resident Evil 7
• IGN Gaming: A Resident Evil 7 VR-ben az igazi?