Red Dead Redemption 2 - Kritika

Vannak korszakalkotó mesterművek, amik irányt mutatnak a játékiparnak, és új trendeket állítanak fel. Gondolom azzal mindenki egyetért, hogy a Rockstar Games játékai ilyenek a precízen, aprólékosan megalkotott világaikkal és a bennük rejlő mélységekkel. Nos, ezt a hagyományt hivatott tovább öregbíteni a Red Dead Redemption 2 sztori módja, ugyanis jelen tesztünkben kizárólag az egyjátékos kampányt vesézzük ki, és az online lehetőségekkel majd a megjelenését követően, egy másik cikkben foglalkozunk majd.

Szép, új világ

Rögtön leszögezném: a Red Ded Redemption 2 (továbbiakban RDR2) egy igazán rendhagyó játék azzal együtt is, hogy zsenialitása ellenére nem mindenkinek való. Aki egy GTA-t vár a vadnyugaton, az valószínűleg csalódni fog, ugyanis ez a játék sokkal jobban hasonlít egy interaktív filmhez, ahol többet bámészkodsz, mint cselekszel, mint olyan klasszikus akciójátékokhoz, amilyenek a GTA-sorozat epizódjai. Az RDR2 nagyon lassú tempójú játékélményt nyújt, ami leginkább a zseniálisan megírt történetre és karaktereire támaszkodik, másodsorban a megalkotott világ felfedezésének örömére. Hogy befogadjuk azokat az élményeket és apróságokat, amiket az élő, lélegző vadnyugat nyújt ahogy végigügetünk egy civilizálódó város utcáin, vagy éppen a vadon ismeretlen területein. Mondom ezt azért, mert ha ilyen hangulati elemekre nem annyira fogékony az ember, azaz például jellemzően átnyomja az átvezetőket és inkább klasszikus értelemben akar játszani, tevékenykedni a világban, ne adj isten hatalmas pisztolypárbajokat vívni, az könnyen lehet, hogy csalódni fog.

Az RDR2 azoknak való, akik szeretnek elmerülni a sztoriban, megmártózni a hangulatban, pepecselni a karakterük kinézetével, nem riadnak vissza, ha sűrűn, hosszú percekig kell vágtázni a pusztán, s eközben szívesen gyönyörködnek a fantasztikus tájban, vagy annak élővilágában. Mert ennél szebb nyílt világú játék jelenleg nincs a piacon. És azért fontos kihangsúlyozni a nyílt világot, mert egy God of War, vagy egy Detroit: Become Human lehet, hogy jobban néznek ki bizonyos vonatkozásaikban, de fele ennyi látnivaló vagy tájegység sincs bennük. Ahogy az időjárás, illetve a napszakok váltakoznak és derült égből beborul, majd hatalmas villámok csapnak le a hegyek mögül, az valami hátborzongatóan pazarul fest, szinte a bőrünkön érezzük az esőcseppek hűsét. A Rockstar kínosan ügyelt a flóra és fauna élethűségére, így például az állatok viselkedése és előfordulása, a madarak alakzatban való repülése mind-mind a valóságnak megfelelően lett megalkotva, és ez nem csak hangzatos marketingszöveg.

Nem csoda, hogy a stúdió kétszer is elhalasztotta a premiert, hiszen oda kellett tenniük magukat, hogy ilyen minőségben tudják életre kelteni a vadnyugatot a jelen konzolgeneráción. A Microsoft gépein indulhatunk neki a legmagasabb és egyben a legalacsonyabb felbontásban a Red Dead 2-nek: Xbox One X-en natív 4K-ban fut a játék fix 30 FPS-sel, így itt élvezhetjük a legszebb pompájában a western kalandot, míg az Xbox One S csupán 872p-re képes és FPS-esések is előfordulhatnak. PS4 Prón nem jött össze a 4K, csak annak pontosan a fele, azaz 1920×2160-as felbontáson élvezhetjük a vadnyugati tájakat, igaz, stabil FPS számokkal. A Sony sima gépein a fullHD-t sikerült kipréselni a játékból, és bár nagyon ritkán, de itt is előfordulhatnak FPS-ritkulások a forgalmasabb városokban, ugyanakkor jóval stabilabban teljesít, mint a Microsoft gyengébb masináin. HDR támogatást is kaptunk az erősebb konzolokon, bár ez sokak szerint inkább elvesz az élményből, mintsem hozzáad a fakóbb képi világ okán, de persze ezt mindenki döntse el maga.

A jelen a múltban kezdődik

Kalandunk 1899-ben kezdődik, 12 évvel a John Marston nevével fémjelzett előző rész történései előtt. A játszóterünkként ezúttal Amerika északabbi részei szolgálnak - természetesen most is fiktív földrajzi nevekkel -, így sokkal inkább hegyvidéki, erdős helyszíneken puffogtatjuk a hatlövetűt, mintsem ördögszekerekkel átjárt homokos pusztákon. A főhősünk Arthur Morgan, a világ legmenőbb hangorgánumával rendelkező videojátékos karaktere, aki annak a hírhedt Van der Linde bandának a tagja, aminek a Red Dead előző részének kvázi főgonosza, Dutch van der Linde a vezetője. Akit érdekel a történet felvezetése, az olvassa el a játék első óráiról szóló írásunkat, ám most különösebb spoilerezés nélkül annyit elárulok, hogy itt Dutch egy kimondottan szimpatikus, rendkívül karizmatikus egyén, akire az egész banda amolyan messiásként tekint, mindenki szereti és tiszteli, és ő is hasonlóképpen áll a nyájához. Arthurral Dutch jobb kezét alakítjuk és a bandában több régi ismerős is feltűnik, köztünk John Marston is, a Red Dead korábbi főhőse, akivel számos közös küldetést is véghezviszünk a sztori folyamán. A hat rendkívül hosszú fejezet alatt (kb. 80-100 órám van a játékban) a banda folyamatosan vándorol és mindig újabb földrészen ver tábort, ezáltal pedig akarva-akaratlanul is bejárjuk velük a hatalmas játéktér minden szegletét. Ez idő alatt a Rockstar eddigi legzseniálisabb története bontakozik ki, feledhetetlen karakterekkel és jellemábrázolásokkal, komoly morális kérdéseket feszegetve. A történet lezárása, illetve az epilógus hibátlanul lett megkomponálva, mely egyben felvezeti az első rész eseményeit, ráadásul többféle befejezést is kaphatunk a döntésünk függvényében. Fantasztikus, ahogy a játék hangulata fejezetről fejezetre lesz egyre feszültebb, ami nem csak a történet, illetve a helyszínek váltakozásában köszön vissza, hanem a bandatagok jellemváltozásában, az éppen aktuális ügyleteink NPC résztvevőinek mivoltában, sőt, a főhadiszállás általános összképében is.

A fő sztoriszál mellett természetesen megannyi mellékküldetésbe botolhatunk a világban barangolva, ezek közül a térképen nagy fehér ködben megjelenő „Stranger” küldetések jelentik a komoly, átvezetőkkel tarkított, többlépcsős missziókat, amiket később is folytathatunk. Ezek színességét jól példázza, hogy segíthetünk az elektromos szék bevezetésében egy Bell nevű tudósnak (no nem a telefon feltalálója), befoghatjuk egy extrovertált porondmester megszökött afrikai állatait, de akár közreműködhetünk egy távirányítós hajóval kísérletezgető feltaláló Frankenstein-robotjának a tökéletesítésében is. Természetesen ezek mellett számos minifeladat vár ránk, melyek inkább csak a világ színesítését szolgálják, és nem tartogatnak komoly izgalmakat. Az ilyen események a legtöbbször annyira rövidek, hogy kimerülnek csupán annyiban, hogy lelövünk egy nővel erőszakoskodó banditát, vagy kígyómarástól haldokló fickónak adunk a nálunk lévő ellenszerből. Bár egyszer belefutottam egy szabályos amputációval végződő esetbe is, amikor egy aligátor annyira szétmarcangolta az illető kezét, hogy miután elvittem a városi doktorhoz, a szemem láttára fűrészelték le a karját könyöktől lefelé. Az egyetlen probléma ezekkel a véletlenszerű eseményekkel, nos…hogy nem véletlenszerűek. Mindegyik fix helyhez kötött, scriptelt történés, és egy idő után elfogyogatnak egy-egy sűrűbben járt területről. A Witcher 3 ilyen szempontból sokkal változatosabb és „élőbb” volt, ahol 100 óra játék után is úton útfélen mellékküldetésekbe akadtam, ráadásul a komplexebb fajtából, itt viszont ugyanennyi idő után érezhetően ürül ki a világ.

Amit amúgy döbbenetes részletességgel alkottak meg a Rockstar fejlesztői. Ha nem lenne történet, ami önmagában 50-60 óra szórakozást garantál, akkor is napokig lefoglalhatnánk magunkat az RDR2-vel. Ott van például a vadászat, ami igen fontos szerepet kapott: minden állatfajnak megvan a maga sajátossága, előfordulási helye, hogy milyen fegyverrel és hol érdemes eltalálni, hogy aztán a lenyúzott bőrük minél kevésbé rongálódjon. Ezekből tudunk különböző ruházatokat, táskákat, nyergeket, stb. készíttetni maguknak - a legendás állatok felkutatásáról már nem is beszélve. Horgászhatunk a vizekben, de persze nem mindegy, hogy milyen csalival tesszük mindezt, mert kenyérre nem harapnak a nagy rablóhalak és nem is minden hegyi patakban találhatóak meg. A realizmushoz a saját lovunkkal való viszony és lovaglás mennyisége is hozzátartozik, merthogy a főszerepben bizony a lovaglás lesz mindvégig. Készüljetek fel, a játék 80%-át lóháton fogjátok tölteni úgy, hogy egyre mélyebb kötődést kell kialakítani a paripátokkal, hogy az jobban engedelmeskedjen, kevéssé ijedjen meg a ragadozóktól, és ne dobjon le a hátáról. A négylépcsős kötődési szint mérföldköveinél még újabb kezelési mechanizmusok is feloldódnak, mint a farolás, amit előszeretettel használtunk. Vele cipeltethetjük a vadászaton ejtett zsákmányt, ő a fegyverhordozónk, azaz gyakorlatilag egy kiterjesztett inventoryként is funkcionál, merthogy hősünknél egyszerre csak két puska lehet a revolver mellett, így például az összecsapások előtt a nyeregtáskából szerelkezhetünk fel a megfelelő eszközökkel. A jószágokra mindenképpen érdemes vigyázni, mert ha elpusztulnak, akkor oda a kötődési szintnek, és kezdhetjük elölről az ismerkedést az újonnan vásárolt pacival (itt találtam egy kiskaput, mert ha véletlen kitörné a nyakát út közben, akkor csak gyorsan zárjuk be a programot, és az újraindítás után már kutya baja lesz).

Persze ezek után is számos dolog van, amit csinálhatunk az RDR2 Amerikájában, hiszen ott van nekünk a rengeteg „Challange” feladat, melyek megoldása újabb ruhákat és kiegészítőket old fel, vállalhatunk fejvadász küldetéseket, kézzel rajzolt térképek alapján elindulhatunk kincsekre vadászni, játszhatunk a négy minijátékkal (póker, black jack, dominó és a „késezés”), vagy keresgélhetünk eldugott dinoszaurusz maradványokat, ha nagyon nem tudnánk már mit kezdeni magunkkal. Egyszóval unatkozni lehetetlen a játékban.

Két füstölgő puskacső

Az irányítást és a menük kezelését eleinte erősen szokni kellett, mert sok dolgot eléggé eldugtak és nem mindig egyértelmű, hogy mivel mit lehet/kell csinálni, a játék pedig nem rág a szádba semmit. De miután rájöttem és megszoktam például a táskám tartamának-, vagy a fegyvereknek a menedzselését, akkor már a harc is gördülékenyebben ment. Kellemes újdonság, hogy megjelent a csonkolás, azaz ha sörétes puskával valakit térdkalácson durrantunk, akkor leszakad a végtag, fejlövés esetén pedig el tudjátok képzelni, mi fog történni. Viszont ezen kívül a „gunplay”, a verekedés, illetve úgy általában a harcrendszer nem változott szinte semmit a 8 éve megjelent előző részhez képest. Minden pontosan úgy működik, mint egykoron, ami azért valljuk be, már akkor is elég sutácskának hatott. A célzás nagyon végletes; bekapcsolt rásegítéssel szinte magától történik minden és nem sok kihívás van a harcokban, kikapcsolva viszont szinte lehetetlen az időbelassítós „Dead Eye” funkció nélkül bárkit is eltalálni. Lóháton pedig a problémák csak halmozódnak, ugyanis a kezelés a legkevésbé sem ergonomikus, mivel vágta közben hátrafelé lődözni borzalmasan kényelmetlen, aminek általában az volt a vége, hogy vagy feltekeredtem egy fára, vagy hatalmasat zakóztam valami tereptárgyban és még követni sem nagyon tudtam a társakat. Ezek a dolgok azért zavaróak, mert már az előző részben is jelen voltak, és igazán illett volna valamit kezdeni velük. A játékba erőltetett FPS nézetről nem is beszélve, melyet bekapcsolva ezek a kellemetlenségek hatványozottan érződnek. Persze azért örömteli, hogy immáron bármikor belső nézetbe válthatunk, de nekem nem nyerte el a tetszésemet a fent leírt okok miatt, illetve a fedezékrendszer használata sem idomul hozzá.

Sajnos az AI sem fejlődött és ugyanolyan ostobán kirohangálnak eléd az ellenfelek a tűzharcokban, hogy könnyűszerrel le lehessen puffantani őket, mint ahogy a GTA-kban is tették; semmi taktikát nem használnak, nem próbálkoznak dinamittal kimozdítani a fedezék mögül. Mintha csak azért lennének, hogy lelőhessük őket, növelvén a játékosban a „badass” érzetet. Ezektől a dolgoktól sajnos a harcok elég hamar unalomba fulladnak, mert nem jelent kihívást akár több tucatnyi bandita levadászása sem, így kissé jelentőségét veszíti a három fejleszthető alaptulajdonság; az élet, a stamina és a Dead Eye szinten tartása. Ugyanis ezek alapértékei folyamatosan gyengülhetnek, és ha a karakterünkkel nem pihenünk vagy eszünk időközönként, akkor farkaséhesen vagy hullafáradtan nem regenerálódnak automatikusan. De még legyengülve sem feltétlen okoz problémát egy fél városnyi gazfickó likvidálása, hiszen harc közben ha megszorulnánk, csak bedobunk egy babkonzervet, vagy egy élet tonikot, amitől átmenetileg mondhatni sebezhetetlenekké válunk és gyorsan lepuffogtatunk mindenkit a Dead Eye segítségével. Persze félreértés ne essék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz lenne a harcrendszer, csak meglehetősen középszerű, és ennél azért már több reszponzivitást várnánk a Rockstar Games legújabb csúcsjátékától.

Meglepő módon egész sok bugba is sikerült belefutnom, melyek általában a lóval, illetve a fizikával voltak kapcsolatosak, de többször előfordult, hogy egy-egy küldetés ragadt be (pl. az NPC egyszerűen nem volt hajlandó tovább menni), vagy éppen magától véget ért. Ez azért furcsa, mert korábbi Rockstar-játékoknál hasonló mennyiségben nem tapasztaltam ilyeneket - mintha ezúttal kissé kapkodósan kellett volna befejezni a dolgokat.

A Red Dead Redemption 2 október 26-án jelent meg PS4 és Xbox One konzolokra, mi a Sony gépén teszteltük. Sajnos a PC-s verzióról egyelőre nincs hivatalos információ. Az idei év további megjelenéseiért és tesztjeiért látogass el folyamatosan frissülő játék-kalendáriumunkhoz!