Ready Player One - Kritika

A jövőben olyannyira lepukkant a valóság, hogy az emberek java az Oázis nevű virtuális birodalomban tölti az ideje nagyját - legyen az tanulás, szórakozás vagy úgy általában a létezés. Ezen a rendszeren lóg a teljesen átlagos Wade Watts (Tye Sheridan) is, aki a fél világhoz hasonlóan szintén benevez arra a versenyre, melyet a virtuális tér feltalálója, Halliday (Mark Rylance) hirdet meg. Ez lesz Halliday utolsó felhívása, ugyanis a mester elhunyt, vagyonát, az Oázist pedig arra hagyja, aki megtalálja azokat az utalásokat - húsvéti tojásokat -, melyeket a virtuális birodalmában rejtett el. Aztán ami játéknak indul, abból hamarosan élet-halál kérdése, mi több, valóságos forradalom lesz...

Az Ernest Cline által szerzett Ready Player One megjelenésekor legalább annyira megosztó volt, mint Dan Brown Da Vinci-kódja: rajongói feltétel nélkül imádták a világ legmenőbb geekjének nevezett Cline könyvét, a kicsi, de annál szenvedélyesebb ellentábor pedig ki nem állta a szerintük unalmas cselekményt, amely az elmúlt harmincöt év popkultúrájának tapétája és tapétaragasztója próbált lenni, és magát így vagy úgy összetartani. A szintén akkoriban megjelent A Marsihoz hasonlóan ezt a regényt is gyorsan felkapta Hollywood, és ahogy Andy Weir könyve Ridley Scotthoz, úgy került a Ready Player One egy talán még legendásabb rendezőhöz, Steven Spielberghez.

Hogy most már harmadik bekezdés óta szabódunk, annak nagyon egyszerű oka van: a Ready Player One elolvasása után kb. úgy érezhetjük magunkat, mint egyszeri művészettörténész a fentebb emlegetett Dan Brown-könyv végén. Értjük mi, hogy a szerző penge a nyolcvanas években készült videojáték-film-zene szentháromságban, de azt leszámítva, hogy ezt a tudást tiszteletreméltónak tartjuk, regénye nem túl mélyenszántó. Főleg nem akkor, amikor pont az próbál lenni, és az Oázison kívüli világot írja le felemelt mutatóujjal, társadalomkritika jelleggel. A könyv akkor van igazán elemében, amikor “csak” ponyvának mutatja magát.

Jó, most már tényleg színt kell vallanunk a film jobb, mint a könyv. Igen, szentségtörő mondatot olvashattatok, de tényleg így van. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy ennek a történetnek bizony sokkal jobban fekszik a vizuális felület, főleg ha ilyen kreatívan és ekkora örömmel töltik meg. Ráadásul mindig elfelejtjük, kik is voltak az első “fanboy”-ok, akik sokra vitték Hollywoodban: köztük is az eredeti geek Steven Spielberg az, aki a legmegfelelőbb ember egy ilyen regényadaptáció levezénylésére. Miközben látszik, hogy kisujjában van a megidézett kor, a könyv intrikus, már-már enciklopédikus tudást kívánó cselekményét még azok számára is érthetővé teszi, akik a Marvel-filmek sztorijánál nem nagyon mennek messzebb azért, hogy esetleges tudásszomjukat oltsák.

Igen, ha szőrszálhasogatók akarunk lenni, akkor a Ready Player One a popkultúra Avatarja, hiszen a sztori Oázisban játszódó része bizony motion capture technikával készült: "CGI az egész" - lehetne rá mondani, de mégis, mi más adhatná vissza ezt a világméretű virtuális világot? Ez az egész film célja: hogy elmerülj ebben a két és fél órányi virtuális kalandban, melyben autók ütköznek elképesztő módon, vagy hatalmas robotok csépelik egymást, és közben úton-útfélen kiszúrhatsz valami vagányságot. Az efféle eszképizmusban mindig is Spielberg volt a legjobb.

Az első óra, amelyben megismerkedünk a pozitív hősökkel és a “gonosz nagyvállalat” embereivel (mert hát azok is az Oázisra hajtanak), ugyan kívánja az odafigyelést, de a hátralévő idő tényleg "csak" egy nagy kaland, melyre minden érzékszervünkkel rá tudunk tapadni, még akkor is, ha a történet legérdekesebb szereplője, az Oázist feltaláló Halliday bántóan keveset van jelen. Simon Pegg-gel ketten ők a pátriárkái ennek a popkulturális egyháznak, és kettejük jelenetei a legjobb részei a történetnek, amely természetesen nem érhet véget anélkül, hogy egy középkorú fickó ne jegyezné meg, hogy “Időnként tedd le azt az okostelefont!”

Spielberget ugyan nem szokták Tarantino-szintű idézetbajnoknak nevezni, filmjeiben azonban ő is szeret beállításokat, motívumokat újrafelhasználni másoktól, és nem meglepő módon ebben a vizuális mash-upban sincs ez másként: ha akarjuk, van benne egy egészen csipetnyi Paul Verhoeven (Csillagközi invázió), egy kis Ivan Reitman (Szellemirtók), és persze Spielberg saját életműve is szépen visszaköszön, éppen úgy, ahogy a film szkórját szállító Alan Silvestri sem felejt el lépten-nyomon emlékeztetni, hogy ő írta a Vissza a jövőbe zenéjét. Mi pedig szívesen emlékezünk.

---

A Ready Player One március 29-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.