Power Rangers - Kritika

65 millió évvel ezelőtt idegen lények vívtak csatát bolygónk túléléséért. Akkoriban a jók álltak vesztésre, de utolsó cselekedeteként a vezető Zordonnak (Bryan Cranston) sikerült elrejtenie öt különleges korongot, melyek majd egyszer megtalálják új gazdáikat, akikből a Földet megóvó Power Rangerek lehetnek. Válogatós kis gazemberek ezek az érmék, vagy legalábbis lusták, ugyanis a következő 65 millió évben nem történik meg a gazdacsere - nagy szerencse, hogy Földünket addig semmi sem fenyegeti. Végül aztán öt, meglehetősen zűrös fiatal kezébe kerülnek, akik eleinte csak ezzel szerzett szuperképességeikkel, később pedig a vele járó felelősséggel is szembesülni kénytelenek. Gyorsabban is kell felnőniük a feladathoz, mint várták, ugyanis feltűnik a színen a szintén 65 millió éve pihenő, gonosz Rita Repulsa (Elizabeth Banks), aki - lám, lám - világunk elpusztítására törekszik.

És most hosszú csend.

Ritkán szokott velem előfordulni az, ami most, azaz hogy hosszú percek óta bámulom az üres képernyőn villogó kurzort, aztán nagy nehezen elkezdek egy gondolatmenetet, majd fogom, és a kukába hajítom, hogy újabb üres villogás után nekifogjak egy másiknak, ami aztán ismét törlésre kerül. Még azt se tudom, hogy ez, amit most írok, megmarad-e, de az a nagy helyzet, hogy ez a Power Rangers-film úgy lebeg a lelki szemeim előtt, mint egy nagy, kavargó szurokgolyó, amit szinte lehetetlenség megfogni - a szó szoros és metaforikus értelmében egyaránt -, de árasztja magából a bűzt, és folyamatosan köpköd rám, szóval valamit muszáj lenne kezdenem vele, mielőtt teljesen beborít.

És gyanakodva, értetlenkedve figyelem a kollégákat, akik szemlátomást hasonlóan meg vannak kattanva, mint az amerikai kritikusok, akik mérhetetlenül elnézőek voltak ezzel a filmmel szemben (Páncélba zárt szellem: 44%!, Power Rangers: 48%!). Azt mondják, "szórakoztató", azt mondják, "aranyos". Miket nem mondanak?! Kezdem azt hinni, hogy én vagyok az, aki szembemegy a forgalommal, de aztán megint megjelenik előttem a szurokbolygó kényszerképzete, és arra késztet, hogy összeszedjem minden bátorságomat és gógyimat, és kijelentsem, hogy ez a film tragédia. Nem a világ tragédiája, de azért több egy puszta tömegbalesetnél.

Most persze fel lehet tenni azt a kérdést... a pokolba is: én magam is felteszem magamnak, hogy "mégis, mit vártál?" Mindenki tudja, honnan jött a Power Rangers, ismeri a múltját, a helyén kezeli az egészet, azaz a tévés gagyi egyik ékkövének tartja, no de kérdem én, ez feljogosítja a Lionsgate stúdiót arra, hogy a tévés gagyiból mozis gagyit csináljon, csak maréknyi helyett 100 millió dollárból? Tulajdonképpen megtehették volna A Lego-kalanddal is, hogy bemutatnak hatvan új játékot valami alibi sztoriban ide-odatologatva, és a Pixar is követhette volna a Disney-sémát a Toy Story 2-vel, azaz hogy egy mozisikerhez fapados, csak home videóra megjelenő folytatást forgatnak. De nem. Megerőltették magukat, és csodát műveltek.

A Power Rangers javára legyen mondva, hogy ők is megpróbáltak varázsolni - a moziban ülve végig azt mondogattam magamban, hogy "de legalább próbálkoznak" -, egyszerűen csak a varázslat nem sikerült, abszolúte fordítva sült el, egy fényes patrónus helyett a már említett kátránygömböt sikerült megidézni. De lássuk, miben próbált újítani, más irányba indulni Dean Israelite rendező, és ezáltal miben vétett óriási hibákat!

Vizualitás. A film minden percén érződik, hogy el akar rugaszkodni a szokványos kamerakezeléstől, ritmustól és vágástechnikáktól. Egy tábortűz-körülülős jelenetet is végigtrükköznek, csakhogy a végeredmény olyan, mintha egy 12 évesekből álló videós szakkör szórakozna méregdrága kellékekkel. Néha összejön a trükk - például a film első perceiben látható egy olyan autós menekülős jelenet, melynek megvalósításáról Az ember gyermeke jutott az eszembe -, de a jelenetek többsége nem működik: minden egyes működőképes szcénára jut fél tucat olyan, amiből mintha képkockák felejtődtek volna ki, vagy éppenséggel maradtak volna benne véletlenül. A filmvégi nagy rohamban pedig nagyon nehéz követni, mi zajlik épp a vásznon, ami már csak azért is különösen nagy kunszt, mert az egyik szereplője egy aranyból készült gigaszörnyeteg - és néha mégis nehéz lekövetni, mit művel.

Zsánerjáték. Azt is nehéz megsaccolni, hogy a rendező milyen korosztálynak szánta ezt a filmet. Miközben hőseink olyan idétlenek és sematikusak, mintha egy Disney Channeles tévésorozatból szippantották volna fel őket, a másik oldalon erőt gyűjtő, amúgy a megengedett szinten kellemesen elripacskodó Rita Repulsa (Elizabeth Banks) úgy garázdálkodik homályos dokkok és sötét sikátorokban, mintha egy sorozatgyilkos szedné áldozatait. Ráadásul Israelite rendező néha még olyan jelenetekbe is ugrándoztatást csempész, ahol alapvetően nincs helye ilyennek. Most akkor szórakoztatni akarja szerencsétlen kölyköket, vagy halálra rémíteni?!

Karakterek. Ó, a karakterek! Voltaképp a hiányukról kéne beszámolnom, hisz a legtöbbjüket csak egymásra aggatott jelzőik, illetve homályosan felskiccelt nyűgjeik alapján lehet megkülönböztetni, és még azt sem mondhatom, hogy páncéljaik színe segít az eligazodásban, mert mire megkapják azokat az átkozott páncélokat, lekaparod az arcod a várakozástól. A film játékidejének kétharmada arra van felfűzve, hogy a srácok végre igazi Power Rangerekké válhassanak, és ezáltal felölthessék öltözéküket. Hiába edzenek hosszú tréningmontázsokon keresztül, fel kell nőniük a feladathoz, ami annyit tesz, hogy meg kell nyílniuk egymás előtt, de ez az istennek se akar összejönni, úgyhogy jó sokáig szenvednek, nyűglődnek, egy helyben toporognak, elképesztően béna lelkesítőbeszédekkel fárasztanak mindenkit, és miközben te azt várod, hogy végre előkerüljenek azok a gigantikus dinoszaurusz-robotok, még a páncélokra is hiába vársz...

Dialógusok. Sejtheted, hogy akció híján abból jut ki a leginkább. Nem ritkán az öt fiatalból egyszerre három beszél, de mondani egyik se mond túl sokat. A látottak kommentálása, és a cselekvésre való ösztökélés ("Gyerünk!" "Nyomd meg azt a gombot!" "Ugorj!" "Tartsatok ki!" stb.) még hagyján, de mikor elindul a lelkizés, akkor hullanak csak darabjaikra igazán. A színészi teljesítményt pedig igazából nem azért nem lehet értékelni, mert ezek a srácok olyan tehetségtelenek lennének, hanem mert szerintem ők sem igazán értették, mit akarnak ezek a dialógusok mondani. Példának okáért elhangzik a filmben egy olyan lelkesítőbeszéd, ami arra megy ki, hogy ők mindnyájan szerencsétlen csődtömegek, úgyhogy menjenek, nyomják le az ellent. "Ki tart velem?" Hát, ööö...

No, végül csak sikerült megragadnom ezt a filmmasszát, de a látszat csal: a problémáknak csupán a legjellegzetesebb megnyilvánulásait emeltem ki. Nem beszéltem a poénokról (egy részük fáradt, más részük egyenesen értelmezhetetlen), a tökéletesen elpocsékolt Bryan Cranstonról (jó Zordonhoz méltóan mindvégig csak egy falra vetített beszélő fej, aki mentornak se túl szimpatikus, mert egy főnökösködő s-arc), idétlen robotsegédjéről (rácsodálkozik olyan alapvető dolgokra, hogy az emberek egymást nézik, de közben szlengben beszéli az angolt), az egyéb emberszereplők teljes hiányáról (mikor a végén összecsapnak egymással a Rangerek és Repulsa, akkor hol vannak a rendőrök, hol van a hadsereg?), és így tovább.

Tudjátok, olyan ez a film, mint egy régi játék HD-felújítása, csak ehhez egy klasszikus helyett A mesterlövészt vették volna alapul: szép, nagy és drága, de élvezeti értékét tekintve ugyanolyan sz*r, mint volt.