Pofoncsata - Kritika

Adott egy angol nyelv és irodalom tanár, Andy Campbell (Charlie Day), aki túlságosan tutyimutyi ahhoz, hogy kiálljon magáért (pláne másokért), ezért amikor az iskolában zajló nagy leépítési hullám bűze őt is megcsapja, pánikszerűen bemártja az igazgatónál a félelemmel patinás rendet tartó, cseppet erőszakos töritanárt, Mr. Stricklandet (Ice Cube), amiért az az egyik kirohanása közben baltával szétvert egy iskolai padot. Az árulkodókat biza nem szeretik arrafelé sem, ezért a kirúgása miatt magát még jobban felhúzó kolléga - ahogyan azt egy iskolában illik - kihívja egy órák utáni bunyóra főhősünket, aminek természetesen hamar híre megy az utolsó tanítási nap miatt amúgy is extázisban lévő diákok körében...

Imádom ezt az alapötletet, hiába nyúlták le az alapokat a Bunyó háromkor című 80-as évekbeli vígjátékból, melyet az Akárki Joe című, kevesek által látott komédia is feldolgozott már. Az, hogy mindezt felnőttekkel (tanárokkal) játszatják újra, zseniális “high concept” elgondolás. Ez az angol kifejezés igazából annyit takar, hogy egy nagyon röviden leírható, figyelemfelkeltő premisszára húznak fel egy egész estés darabot, mint ahogy azt pl. A 40 éves szűz, a Másnaposok vagy akár a Hantaboy alkotói is tették. Két felnőtt ember suli utáni bunyója annyira gyerekes megoldás a nézeteltérések rendezésére, hogy pont ezért sok mindennek görbe tükröt lehet vele állítani, amit egyébként több-kevesebb sikerrel meg is tesz a film. Ugyanakkor egy jó alapötlet még kevés, és sajnos erre is jó példa a Pofoncsata.

Hiába épül fel úgy a sztori, mint a Délidő című klasszikus western antitézise: Campbell Will Kane seriffel ellentétben nem tud(na) elmenekülni a probléma elől, és ahelyett, hogy férfiasan felkészülne az elkerülhetetlen szembenézésre, és megtegye a szükséges lépéseket, mindenáron azon van, hogy valahogy megússza a dolgot. Az óra folyamatosan ketyeg, ő pedig egyre kétségbeesettebb, és drasztikusabb lépésekre szánja el magát, ami végső soron jó lecke a számára, de az csak Day-en múlik, hogy mindez idő alatt a karakterét nem kívánjuk a pokolra.

A szintén Charlie Day főszereplésével futó sorozaton, a Felhőtlen Philadelphián edződött Richie Keen ült a rendezői székbe: ők ketten remek párost alkottak korábban, most azonban valamiért semmi nem akart működni nekik, legalábbis ami a film első 2/3-át illeti. Tisztában vagyok vele, hogy a humor szubjektív, de amit láttam, az egyszerűen nem volt vicces. Pedig sokszor ott voltak a poénok, és biz’ isten ütöttek is volna, ha az időzítésük, vagyis csúnya angolsággal élve a ‘comedic timing’ megfelelő lett volna.

De valamiért az istennek sem akart összejönni a dolog. Hiába rögtönöztek a színészek, hiába volt jó a hangulat a forgatáson (sokat számít!), ha egyszerűen a rendező és a vágó nem voltak képesek ezeket a vicces felvételeket úgy összevágni, hogy a néző is ráérezzen, mikor kell nevetni. És nem, nem a régi sitcomokból ismert alákevert röhögésről beszélek, hanem arról, hogy egyszerűen volt, hogy több másodpercet hagytak még a csattanó után a semmire, vagy hogy nem a megfelelő embert/reakciót mutatták, vagy hogy... na jó, olyan is gyakran előfordult, hogy csak simán nem volt vicces, amit mondtak, csinálhattak volna vele bármit a vágószobában.

De aztán elérkeztünk a film utolsó kb. fél órájához. Ahhoz a részhez, amikor az addig tutyimutyi angoltanár végre tököt növeszt, és elkezd az érdekei szerint cselekedni: visszaszól, visszaharap, visszaüt, szóval felveszi azt a stílust, amivel egy ilyen lepukkant állami iskolában életben lehet maradni, és a film csodás módon elkezd működni. Igaz, hogy kicsit későn következik már be mindez, de legalább bekövetkezik. A címbéli "pofoncsata" pedig egyértelműen a fénypont: éppen ezért kicsit sajnálom is, hogy nem egy 5-6 perces SNL-szkeccs formájában láthattam, mert úgy egészen biztosan nagyobbat ütött volna.

Leírva bizonyára furcsán hangzik, de a Charlie Day és Ice Cube közötti bunyót félig-meddig hihetően mutatják be: esnek, kelnek, így egy ideig még azt is elhisszük, hogy ez a kis mitugrász Campbell némi szerencsével méltó partnere lehet annak a batár töritanárnak. Mindeközben pedig kifejezetten vicces fizikális, néha már-már slapstick humort kapunk. És ezt a tényleg jól sikerült részt még a kissé szájbarágós, rossz értelemben véve “hollywoodias” befejezés sem tudja már elrontani.

Jóból is megárt a sok - tartja a mondás, és ezen sorokat már nem a film, hanem annak szinkronja kapcsán írom. Rajkai Zoltán hangját imádom, nagyon jól illik Bradley Cooperhez, Mark Ruffalóhoz és Sam Rockwellhez is, és ugyanez igaz Charlie Day-re, akinek magyarításához egy kicsit magasabb hangszínt használ. És ez egészen addig működik is, amíg Day-t mellékszereplőként, vagy legalábbis a játékidőn két másik, vele egyenrangú színésszel osztozkodva (Förtelmes főnökök 1-2.) láthatjuk. Másfél órán keresztül viszont sok és idegesítő, főleg úgy, hogy mellette Ice Cube egy viszonylag csendes figurát játszik...