Kedvencek temetője - Kritika

Kritikánk SPOILER-es lehet azoknak, akik csak az eredeti filmet látták, illetve a regényt olvasták, és nem látták az új változat előzeteseit.

Kétgyermekes család érkezik Ludlow kisvárosába. Az apa, Louis (Jason Clarke) a helyi középiskola új orvosa, a felesége, Rachel (Amy Seimetz) háziasszony, és van egy hét éves lányuk meg egy három éves fiúk. Meg persze egy macskájuk, Church. Új házuk mögött hatalmas erdő húzódik, az erdő mélyén pedig egy Állattemető található, ahová a helyiek temetik el elhunyt kis kedvenceiket. Louis azt csak később tudja meg a szomszédban egyedül élő Juddtól (John Lithgow), hogy az Állattemető mögött, még mélyebben az erdőben van egy régi indiántemető is: elátkozott egy hely, ugyanis akit ide eltemetnek, az később visszatér holtából, csak már nem teljesen úgy, mint amilyen korábban volt...

Ha valaki olyan termékeny, mint Stephen King, ráadásul olyan kegyesen bánik Hollywooddal, hogy kezdő filmeseknek 1 dollárért osztogatja novelláinak megfilmesítési jogait, nos akkor annak nem csupán írásai között fedezhetünk fel hullámhegyeket és völgyeket, de írásainak adaptációiban is. A Kedvencek temetője szerencsére a sikerültebb film közé tartozik, sőt, egyik változata se nagyon panaszkodhat, habár kiemelkedőnek sem mondhatók. Stephen King gazdag életművének egyik csúcsaként tartják számon a filmek alapját képező Állattemetőt, amit az író is olyan kegyetlennek titulált, hogy éveken át nem tudta befejezni.

Hát, igen, a regény a gyászról, egészen pontosan az idő előtt érkező gyászról szól, mikor egy szülőnek saját kisgyermeke halott testét kell a kezében tartania... és King regényében kap egy lehetőséget arra, hogy feltámassza. Ő pedig nem törődik a következményekkel, a tudattal, hogy az, aki visszajön, már nem lesz ugyanolyan, mint volt. King már gyakorló apa volt, mikor megírta könyvét, és ez rendesen rá is nyomta bélyegét az abban megfogalmazott félelmek és dilemmák súlyára. Bizonyos pillanataiban (pl. a temetésjelenetben) talán színpadiasabb is lett emiatt a kelleténél, de mindent összevetve nagyon hatásos regény volt. És hátborzongató is.

Az első filmváltozat 1989-ben érkezett meg a mozikba, és ez hűen lekövette a regény cselekményét, habár az indiántemetőben játszódó részeken kénytelen volt módosítani, hisz King víziói (a fák között vonuló ősi démonnal, a Vendigóval) nem voltak megvalósíthatóak, mint ahogy a halálból visszahozott kisfiú sem volt annyira rémületes látvány - pedig a forgatás idején a még csak harmadik évét totyogó Miko Hughes egész hatásosan vicsorgott gumiszikével a kezében. Mindezzel együtt a film sikeresen átadta a veszteség kétségbeejtő érzését, és befejezését sem herélték ki, úgyhogy mindenképp a jobban sikerült King-adaptációk között kell számon tartani (nem úgy a szükségtelen folytatást, melyben Edward Furlong kezdte el gyorsan leépíteni a még csak pelyhedző karrierjét).

Az új változatot tehát nem elsősorban a régi csorbák kiköszörülésének igénye szülte, hanem az időközben újra feltámadt King-láz, amely a sikerre éhező és a regény megfilmesítési jogaival bíró Paramountot is megihlette. A stúdió legjobb döntése a projekttel kapcsolatban az volt, hogy leszerződtették hozzá a Starry Eyes című horror rendezőpárosát, Kevin Kölsch-öt és Dennis Widmeyert. A Starry Eyes-ben egy hollywoodi karrierről álmodozó színésznő hullik darabokra, méghozzá a film vége felé már a szó szoros értelmében, szóval igazi álomgyári allegóriaként működik body horroros nyalánkságokkal. Nem egy könnyed darab, így jogosan várhattuk azt, hogy a páros a Kedvencek temetőjét sem veszi félvállról - de sajna ilyenkor jön a képbe a stúdióbefolyás.

Első felében az új verzió is hűen leköveti a regényt. Felrakja játékosait a sakktáblára az új házba érkező orvossal és családjával, valamint a szomszédban magányosan élő Judd-dal együtt, és persze ott vannak azok a terhek is, melyek a szülők lelkét nyomják: van köztük régi (az anyát ritka betegségben meghalt nővére emlékképe nyomasztja) és új (az apát egy, a napokban meghalt fiú kísérti, és amolyan doomsayerként figyelmezteti őt a jövőről). És persze ott van Church is, akit annak rendje és módja szerint elgázolnak, és mikor Louis és Judd eltemetik az indiántemetőben, hát jól visszajön, és hiába nem olyan, mint volt, mikor bekövetkezik a nagyobb tragédia, Louis nem tanul a példájából...

A tragédia pedig ezúttal nem a három éves fiút, hanem annak nővérét éri. King helyeselte a döntést, amit az írók és rendezők hoztak, és eme döntésüket az alkotók azzal igazolták, hogy egy idősebb lány már jobban át tudja érezni, milyen visszatérni a halálból, és ezt jobban ki is tudja fejezni. Szerintünk viszont ezeket az érzéseket nem feltétlenül kell artikulálni, főleg nem olyan szögletesen, mint ahogy azt a film teszi. A holtakkal való szembesülést elsősorban az élőknek kell megélniük, az ő érzéseiket akarjuk látni és értelmezni, a másik oldalt nem kell túlmagyarázni, mert nem is igazán szabad. Azzal pedig, hogy egy kislány kezdi el verbálisan majd fizikálisan is terrorizálni az élőket, a film is besüllyed a hasonló formájú és korú rémeket felvonultató filmek közé.

Szerencsére a Kölsch/Widmeyer páros nem elégszik meg ezzel a fordulattal: a film utolsó harmada már jelentősen eltér a regényben és a filmben megismerttől, ezért a végeredmény - a közhelyesebb gyilokrész ellenére - mégis frissebbnek hat az átlagosnál, habár ez leginkább a színészek játékán, a film kiegyensúlyozott tempóján és a túlzásba nem vitt, de azért hatásos látványeffektusokon érhető tetten. Meg persze azon az átkozott macskán, aki mindenhol ott van, és belelát a lelkünkbe.

---

A Kedvencek temetője április 4-től látható a hazai mozik műsorán. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.