Peppermint - A bosszú angyala - Kritika

Figyelem: az alábbi sorok apróbb SPOILER-eket, és nagy adag vitriolt tartalmaznak a Peppermint - A bosszú angyala című filmre vonatkozóan!

Sajnos az IMDb nem segít, de az az erős gyanúm, hogy a Chad St. John név mögött egy tinédzser rejtőzik, aki ha nem a Twitteren lóg, akkor GTA-zik orrba-szájba, és ha azt mondod neki, "expozíció", akkor visszakérdez, hogy az fejfájás ellen jó-e. Más magyarázat nem lehet arra a forgatókönyvnek nem nevezhető betűszafaládéra, amiből ez a film készült.

De oké, nem mutogatok csak Chadre, mert egy olyan kőbunkó sztorit, mint amilyen a Pepperminté, csak szándékosan lehet ennyire elbaltázni. És most önre nézek, kedves Pierre Morel, és már csak azért is hálás vagyok önnek, mert ihletet adott egy "Szar rendezők, akiknek volt egy jó filmjük" toplistához. Az ön esetében ez a kérdéses film az Elrabolva első része, amit nyugger Bourne-két is szoktunk emlegetni a kocsmázások során, és amiben varázslatos módon egyben voltak a dolgok, mi több, még bizonyos szinten formabontó is volt. Ami pedig a direktor úr többi filmjét illeti, a B13 - A bűnös negyed egy vásári parkour-bemutató volt, a Párizsból szeretettel nagyjából kinyírta John Travolta sokadik reneszánszát, a Gunmanben pedig Sean Penn mutatta be a világ legsavanyúbb akcióhősét. Eme szépséges filmbokrétában a legszebb virág pedig a Peppermint - A bosszú angyala lesz, aminél röhejesebb és hitványabb akciófilmet nem nagyon lehet mostanság látni, pedig még Steven Seagal sem vonult vissza teljesen.

A film főhőse Riley North, az átlagos anyuka (Jennifer Garner), akinek férje majdnem elcsábul a sötét oldalra, de mire visszatáncol, már késő: egy nagyhatalmú drogdíler kimondja rá a halálos ítéletet, és ezt bizony egy családi fagyizás közben hajtják végre rajta, és a merénylet során nem csak ő veszik oda, hanem a kislánya is. A támadást túlélő Riley pedig bosszút esküszik, és kvázi egymaga száll szembe az egész bandával.

Most komolyan, ezen a sztorin mit lehetett elmákolni? Hát, gyerekek, a Peppermint az élő, bűzlő példa arra, hogy nagyjából mindent. Az in medias res felütés még egészen tökös: Riley-t akcióban ismerjük meg, hogy aztán egy kiadós flashback formájában tudjuk meg, hogy jutott idáig. Csak az a baj, hogy nem tudjuk meg! Kapunk egy nagyon röpke, nagyon közhelyes, nagyon giccses családi idillt, majd a világ egyik legszürreálisabb előzetes meghallgatását, melynek során bizonyíték híján a velejéig korrupt bíróság elengedi a tetteseket, mire erre a nő úgy reagál, hogy a tárgyalóterem közepén nekik rohan visítozva - és képzeljétek magatok elé Jennifer Garnert, ahogy maréknyi színészi tehetségét összekaparva teszi ezt -, minek az lesz a vége, hogy ott helyben sokkolják, és már adnák is rá a kényszerzubbonyt. What the shit. És ezt még lehet tetézni: a mentőbe szíjazott Riley kiszabadul, egy oxigénpalackkal leüti az őt kísérő nyomozót, majd meglép. Mindezt egy hétköznapi háziasszony, aki egy perccel korábban még a szomszédasszonynak se mert visszaszólni, pedig nagyon bunkó volt ám vele.

A fenti szavak nehezen tudják érzékeltetni, milyen karaktertörést mutat be egyik pillanatról a másikra a film, de nem csak a karakteren, hanem a narratíván is sikerül bemutatnia néhány fájdalmas gerinctörést. Ugyanis újra a jelenben találjuk magunkat, ahol Riley már egy női Megtorlóként osztja a rúgásokat és a golyókat. Hogy hogy jutott el idáig, arra soha nem derül fény. Kész tényként kell kezelni. Mint ahogy azt is, hogy már rég kiderítette, kik tehetők felelőssé családja haláláért, mi több, a tényleges gyilkosokat már egy kifejlett Predátor módjára fel is lógatta egy óriáskerékre. Kemény ez a csaj. Mitől lett ilyen kemény? Széttárom a karom. Az nem nagyon segít, hogy az ügybe belefolyó FBI egyik ügynöke arról regél, hogy négy különböző személyazonossága van, és az álcázás nagymestere, mivel közben pont a részvételével felvett ketrecharcos videókat mutogatnak a YouTube-on, meg biztonsági felvételeken azt, hogy mindenféle álarc nélkül tör be egy fegyverraktárba. Nem kellene hozzá megvenni a legdrágább arcfelismerőt, hogy azonnal beazonosítsák...

Nem mintha bármit el lehetne hinni abból, amit a szervek csinálnak vagy mondanak. Vagy egyáltalán érteni azt, amit beszélnek. Két zsaru nyomozgat az ügyben, az egyik bajszos, a másik kávés pohárba kapaszkodós, és mondanak mindenfélét, aminek nem igazán van alja. Szóba kerül valami fogadás, valami jeti(!), meg információk, meg beépített emberek, és így tovább, de közben mindketten olyan kétségbeesett fejet vágnak, mintha egymástól várnák, hogy értelmet találjanak abban, amit mondanak. Veletek vagyok, srácok.

Az FBI-ügynök fejéből pattan ki az az ötlet, hogy nézzék meg, hol magas a bűnözési hullám, és Riley biztosan ott rejtőzik, ahol alacsony, mert megvédi az ott lakókat. Hú, szóval megint utólag kell rádöbbenünk, hogy itt már nem egyszerű karaktertörésről van szó, hanem misztifikálásról, pedig Garner már akcióhősnek is elég hiteltelen volt, nem hogy kvázi szuperhősnek. De őt még a rosszarcúak sem hiszik el, pedig nekik aztán nagyon el kéne: Riley durrbele módon ront be a legmelegebb helyzetekbe, és hiába zuhan egy-két emeletnyit, akkor is tucatjával kaszálja le az automata fegyverekkel és morcos pofával felvértezett gengsztereket. Menő a háziasszony. Miután vagy száz ilyennel végez, és még a nagyfőnök haciendájában is vérontást rendez, a nagy leszámolás előtti pillanatokban beadja az ultimátumot a felsorakozott újabb golyóevőknek, hogy "ha nem mentek el, akkor kinyírlak titeket". És erre hogy reagál a boss? "Ne higgyetek neki, csak blöfföl!" Hát persze, hisz a film első egy órájában is csak blöffölt.

Apropó boss. A Freddie Mercury kigyúrt unokabátyára hajazó nagyfőnökről az egyik pillanatban kiderül, hogy akár egy egész bíróságot meg tud vásárolni, a következőben meg dulifuli teszetoszaként osztogatja az embereit. A film szerint haragszik rá a kartell és még a koreai maffiát is magára haragította, de mint oly sok minden másnak, ennek az infónak sincs se eleje, se vége.

És az akciójelenetek? Nos, mondhatnánk, hogy azok legalább korrektek, ha a fegyverek két oldalán állók tudnák, mit csinálnak, és nem valami nemlétező vagy értelmetlen koreográfia mentén járnák el haláltáncukat. De ők legalább békében nyugodhatnak...

---

A Peppermint - A bosszú angyala szeptember 27-től látható a mozikban. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő filmkalendáriumunkban, az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát pedig kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek.