Utazók - Kritika

Az Utazók forgatókönyve már hosszú ideje keringett Hollywoodban. 2007-ben szerepelt a Blacklisten, azaz egyike volt azoknak a szkripteknek, melyek bár a szakértők szerint jók, mégsem készült még film belőlük. Mostanáig. A projekt ez alatt a 10 év alatt nem csak stúdiót váltott (a Universaltól a Sonyhoz került), hanem szinte minden fronton átalakult: eredetileg egy sokkal kisebb költségvetésű filmként szerették volna megvalósítani Keanu Reeves és Emily Blunt főszereplésével, és volt idő, amikor még David Fincher is szóba jött, mint lehetséges rendező, de ő végül aztán lelépett.

Helyét pedig egy nemkülönben tehetséges európai filmes, Morten Tyldum (Fejvadászok, Kódjátszma) vette át, akinek sajnos sok sorstársához hasonlóan beletört a bicskája a feladatba. No, a helyzet azért nem annyira vészes, mint arra az iménti mondatom következtetni enged, de papíron az Utazók az év egyik legnagyobb és legjobb blockbustere kellett volna, hogy legyen: zsíros büdzsé, jól megírt alapanyag egy hozzáértő rendező kezében, korunk talán két legnagyobb sztárjával a főszerepben, akik összesen kaptak közel akkora gázsit, mint amennyit az egész filmre szánt korábban a stúdió.

Az Avalon 5000 utasával és személyzetével 120 éves útra indul a Homestead II-re keresztelt, kolonizálásra alkalmas bolygóra, ám 90 évvel a cél előtt egy meteoreső következtében valami meghibásodik, aminek "köszönhetően" az egyik utas, Jim Preston (Chris Pratt) felébred a hibernációból. Mivel visszaaltatni nem tudja magát, hosszas vívódás után úgy dönt, hogy felébreszti egyik utastársát, Aurora Lane-t (Jennifer Lawrence) is, mert egyszerűen nem tudja feldolgozni a tényt, hogy magányosan kell leélnie az életét. Nemsokára az is kiderül, hogy a meteoreső okozta meghibásodás egy láncreakciót indított el az atombiztosnak hitt vezérlőrendszerben, így ha azt szeretnék, hogy a küldetés sikerrel járjon, meg kell javítaniuk a hajót, mielőtt túl késő volna.

Nos valóban, az itt felvetett morális dilemma nem kimondottan blockbusterbe való, és ezt a Sony marketingesei is érezték, akik próbálták úgy beállítani a filmet, mint egy egyszerű szerelmi történetet, ami történetesen az űrben játszódik. Ennél azért lényegesebben többről van szó. A kérdés hasonló ahhoz, amit nemrég A szoba című filmben is boncolgattak: önzésnek számít-e (és ha igen, elítélendő-e), ha az ember a saját maga boldogsága érdekében másokba kapaszkodik, azaz a kárukra cselekszik? Könnyen rávághatnánk, hogy igen, de a helyzet azért nem ilyen egyszerű, mint ahogy erre az Utazókban rávilágítanak. Sőt, még ennél is többet kérdeznek:

Tekinthető-e ez nemi erőszaknak, mert - hiszitek vagy sem - sokan felhozzák a film ellen, hogy milyen könnyen veszi, hogy a Pratt által játszott Jim Preston afféle szexuális ragadozóvá válik a történet első egyharmadában. Vagy ahogy el is hangzik: Jim gyilkosságot követett-e el azzal, hogy túl korán felébresztett valakit a hibernációból? Hogyan lehet kezelni egy ilyen helyzetet? Hogyan lehet feldolgozni azt, hogy nincs mit tenni: még a célbaérés előtt meghalnak, és hiába csinálnak bármit, ez nem fog megváltozni? Százmilliós blockbusterhez képest az Utazók nagyon ügyesen és aprólékosan építi fel ezt a kérdéskört, hogy aztán egy huszáros vágással zárja rövidre a témát, hogy több játékidő maradjon a speciális effekteknek.

Mert ha valami, akkor a speciális effektek nagyon rendben vannak ebben a filmben. Igaz, hogy a bemutatott világ talán egy kicsit sterilnek hathat, de mivel az Avalon a Titanichoz hasonlóan egy luxushajó, így ezt a klasszikus sci-fi klisét is könnyen megbocsájthatjuk. Látványban az akciójelenetekkel sincs hiba, de valamiért mégsem működnek igazán: hiányzik az izgalom... úgy értem, az igazi izgalom belőlük. A tét óriási, de ennek ellenére sem jön át a vászonról a főszereplők tetteinek súlya. A grandiózusság a sztori intimitásának rovására megy, és ezért aztán hiába tudjuk, hogy most izgulni kellene, a képsorok mégsem váltják ki belőlünk ezt az érzést.

És még csak azt sem lehet mondani, hogy a szereplőkön múlt volna. Sőt! Chris Pratt és Jennifer Lawrence is fantasztikus; az előbbi a film első kb. 20 percében bebizonyítja, hogy egymaga is képes arra, hogy betöltse a vásznat. Amikor pedig Aurora (ééérted, Csipkerózsikának is ez a polgári neve!) megjelenik, a kémiával sincs probléma. Összeillő párost alkotnak, akiket jó együtt látni (mondjuk két ilyen szép embernél ez a minimum), és bár nem megyünk át párkapcsolati drámába, azért így is kapunk némi ízelítőt együttlétük jó és rossz oldalából egyaránt. Csak hát ugye van egy sztori is, amit el kell mesélni...

...amivel igazából nincs is nagy hiba, a legtöbbször működik a maga egyszerű módján. Az egyedüli dolog, amit kifogásolni lehet, hogy a Jon Spaihts forgatókönyve által megteremtett világ nincs jól átgondolva, így megannyi kérdés merülhet fel a nézőben: miért csak ennyien mennek kolonizálni egy ekkora hajóval? Hogyan éri meg ez egy cégnek? Ennyi emberre miért csak egy gyógyító berendezés van? Ha visszaútra tervezték a hajót, miért nincs lehetőségük visszahibernálni magukat? Ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi. Mert maga az alapgondolat, azaz hogy két utazó 90 évvel az úticélja előtt felkel, kifejezetten érdekesnek tűnik, de sajnos ez a kidolgozatlanság sokat ront az összképen.

Az Utazókat január 12-től játsszák a magyar mozik.