PaRappa the Rapper Remastered - Kritika

PaRappa, a rapper kutya és különös barátai – PJ Berri, a medve, Katy Kat, a macska és Sunny Funny, a napraforgó – mintegy 20 éve látogattak utoljára konzoljainkra, hogy lefektessék a ritmusjátékok alapjait. A különös, egyszerre vonzó és taszító két dimenziós papírfigurák, a gyermetegen szórakoztató történet és persze az akkor még újszerűnek tartott, „nyomd a gombot a kellő időben” játékmechanika térdre kényszerített kritikust és játékost egyaránt. A közben eltelt két dekád azonban tucatszám hozta a hasonló címeket, a stílus pedig egyre fejlődött és korszerűsödött, mialatt a dollármilliók-hizlalta, sikerektől ellustult PaRappa, jó rapsztárhoz illő módon, ötszintes villája mélyén szívta magát tompává Sunny Funny fiatalabb barátnőinek társaságában.

Ha valaki nem ismerné a történetet – és itt igazán nagyvonalúan bánunk a kifejezéssel –, úgy elmesélem, hogy PaRappa, a vagány kutya egy olyan tinédzser, aki végigbukdácsol egy ifjú élet nagy álmain és kihívásain: siker, gazdagság, autó és randi. Teszi mindezt pusztán hitének erejével, na meg persze a rap zene segítségével. Ez utóbbira olyan, karrierje különböző állomásain mentorául szegődő mesterek tanítják, mint amilyen a kung-fu hagyma, a bolhapiacos rasztafári gekkó, a főzőműsort vezető séf tyúk, vagy a rendőrnek szegődő rénszarvasasszony, hogy csak párat említsek a prominens szereplőgárdából.

Aki egyszer is játszott már ritmusjátékkal (Guitar Hero, Rhythm Heaven és társai), az pontosan tudja, hogy mire számítson. A meglehetősen egyszerű, ám alapvetően jópofa rap nóták ütemére megjelenő, a kontroller egy-egy gombjához rendelt billentyűt illik a kellő pillanatban lenyomni a siker reményében, szolgai hűséggel elismételve az oktatók által elskandált szekvenciákat. Nincs ebben semmi ördöngösség – semmi csavar vagy kacifánt „nem rongálja” a színtiszta ritmus élvezetet… ez pedig elfoglaltságnak mostanság már igen sovány.

A helyzeten az sem sokat segít, hogy a játék összesen hat pályát tartalmaz, ami némi túlzással – és meglehetősen jó reflexekkel – végigjátszható azon rövidke idő alatt, amíg a tésztának felrakott víz felforr. Hiába is remélnénk ráadás játékmódot, vagy bármiféle extrát, az élmény éppen olyan kurtácska, mint annak idején volt… és ez bizony még a 15 dolláros árfekvéshez képest sem tűnik elégségesnek, még akkor sem, ha néhány pályát alternatív muzsikával is végigjátszhatunk.

A hat fejezetet már-már szórakoztatóan irritáló átvezető animációk kötik össze, melyek során sokszor elmélkedtem azon, hogy vajon kedveljem, szánjam, vagy úgy istenesen megruházzam-e PaRappát. Az említett videók minősége egyébként látszólag egy jottányit sem javult a játék 1996-os első debütálása óta, cserébe éppen ugyanolyan agyhalott mind, mint amilyen én lennék, ha valamilyen fura oknál fogva orrnyereggel tervezném megállítani a 4:20-as expresszt. Komolyabb vizuális fejlődés csak a játéktéren látszik, ahol a színek élénkebbek, a vonalak letisztultabbak és a külcsín úgy általában közelebb áll ahhoz, amit az ember egy feljavított verziótól elvárna.

És hát ott a játékmenet. Vagy én lettem öregebb, vagy a játék kegyetlenebb, esetleg akad valami láthatatlan késés, melyet nem voltam képes tetten érni, de hiába váltam én számtalanszor mesteri gitár hőssé, hiába a maximális pontszámra játszott „ritmusparadicsomi” tündöklésem, itt a legjobb értékelés, amit el tudtam érni, a mezei „jó” volt (a rettenetes, rossz, jó és klassz fokozatok hivatottak szimbolizálni tudásunkat). Azon igyekezetemet, hogy atomórai pontossággal pöccintsem meg a megfelelő gombot, a pontlevonás gunyoros pityegése alázta porrá és bizony nem egyszer történt meg, hogy még a dal végéig sem jutottam el.

Az opciók között ugyan bekapcsolható egy vizuális figyelmeztetés (ilyenkor a fenti sávon futó PaRappa fej megnagyobbodik egy pillanatra, ha eljött a neves pillanat), illetve egy alig érezhető rezgő jelzés is, de ezek csak mértékkel javítanak a dolgon.